Dolhai József rovata

in Dolhai József, Kultúra

Dolhai József munkatársunk gondolatai, írásai:

Jégvirágos nyár

Elérkezett a pillanat, amikor a napimádók szégyenkezve kerestek árnyékot, és buzgón kémlelték az eget kósza bárányfelhők után kutatva. De az ég csodálatosan kék hetek óta, hovatovább éjjelente a csillagokat számláljuk boldog percek helyett. A pajzán nyár rég átcsapott perzselő forróságba, mégis kihunyni látszik az éltető tűz. De mi hősiesen küzdünk, majd csak elmúlik, egyszer mindennek vége van. Hogy aztán ismétlődjön, mint már annyiszor, de szokásunkhoz híven nem valljuk be, főleg önmagunknak nem.

A hőségben vágyaink elhomályosultak, de valahol nagyon mélyen tovább kergetjük álmainkat, és a délutáni kábulatban elérni látjuk azt, amiről már rég szeretnénk, hogy csak a miénk legyen. Aminek nincs köze váltakozó évszakokhoz, megvalósuló rémálmokhoz és beteljesült jóslatokhoz. Délibábos érzet, tehát jó, csak nehogy elmossa egy zápor a forróságtól vibráló kívánatunkat. Mégiscsak szerencse, hogy tombol a nyár, lankad az értelem, még a szerelem is elfáradni látszik.

Az est fénypontjává a reggel vált, még nem látunk, ami nem olyan nagy baj, de már hallunk, és főleg érzünk. És ahogy visszatér a látásunk, megint keressük a szépet. Persze, a férfiak jól teszik, ha óvatosak fókuszálnak egy-egy lépcsőforduló alján, ki tudja, kárpótol-e a fenti látvány azért, amit kijárhat érte. De már napról-napra nehezebb nyitott szemmel járni, pedig hála a forróságnak, jócskán akadnak pillanatképek, amit érdemes volna eltenni. Sokaknak jó jöhet még a hideg téli álmok idején.

Keverednek az illatok, és már alig emlékszünk, hogy szőke vagy csokibarna volt nemrég az a szép dekoltázs, ahová titkon egy jégkockát képzelünk. De talán még egy formásan telt vádlin vagy izgatóan meztelen háton is jól mutatna a rég elfelejtett jégvirág. Néha el is tévednénk e szépségek között, de jobb helyet és szebb álmokat keresvén minduntalan eltűnnek a szemünk elől. Vágyaink megperzselődve konganak a melegtől tikkadt lelkünkben, és várjuk az enyhülést hozó mosolyt, jeges esőt, vagy bármit, ami segít, hogy kibírjuk a megváltásig.

Ha így megy tovább, kiderül, hogy a hideg és a jég az örök jó. Az év nagy részében ingyen van, magába zár mindent, amit nem szeretünk, és mi dönthetjük el, hogy mikor engedje szabadjára foglyait. Kár, hogy nem értékeljük, mint az ölünkbe hullott boldogságot. Bezzeg nyáron, amikor meg kell küzdenünk érte! Gyártjuk otthon, vásároljuk a cukrászdában, és ha tehetnénk, munkaidőben is jégről nyalnánk kedvenc ízeinket. Ehelyett kókadtan terítünk jégvirágot eltévedt álmainkra, és várjuk a mosolyt, amitől újra élednek majd vágyaink.

 

 

 

Csönd a színházban

A függöny kíváncsi tapsvihar közepette gördült fel, a zenekari árokból ismeretlen, mégis bíztató dallamok zendültek és a közönség árgus szemekkel figyelte a színészek mozdulatait. A színpad megtelt az előadók lábdobogásának hangjaival, és útjára indult a szerepjáték – emlékeztem csendesen, de a kihalt nézőtér látványa még a gondolataimat is lehalkította, és kicsi híján megijedtem a saját hangomtól. Úgy látszik, a színpadon akkor is nehéz a viselkedés, ha üres a nézőtér.

Lassan mégis hozzászoktam az üresség látványához, és néhány fényképezőgép kattogása segített megtörni a csendet is a Móricz Zsigmond Színház deszkáin. A kívülálló számára bizarr látvány lett volna, ahogyan a fotósok megsorozták az üres zsöllyét és a tátongó páholyokat, ráadásul a színpadról. Talán csak kísérőnk és kalauzunk, Magyar Kriszta, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház sajtóreferense volt az, aki otthonosan mozgott a színház zegzugaiban. Igaz, ő már tudta, mi mindent rejt az, ami az idegen szemében első látásra kihaltnak tűnik.

Gondolataimban megteltek az öltözők izgatott készülődéssel. Az illatok és szagok sűrűjében sminkjén háborgó, vagy éppen elégedetten hátradőlő művészek alig látszanak ki segítőik közül, és az utolsó pillanatban indulnak csak Tháliát szolgálni. De megérkeznek, előadnak, fejet hajtanak, és hátrálva távoznak, miközben a világosító rutinosan követi őket akkor is, ha valamely szeszélyből megváltoztatták a „táncrendet” – fantáziálok a zsinórpadlás sötétjében, és telhetetlenül elképzelem, milyen volna onnan egy előadás.

Tévelygésem végén visszatérek még a színpadra, és természetesen csak halkan, hiszen eltűntek mellőlem a fotósok – vagy én előlük – de a lényeg, hogy a kihalt büfé közelében már tükörképet varázsoltak belőlünk a fényképezők. Mindezt hallgatagon figyelte a sokat látott Bessenyei és Móricz, mellszobraik még a kedvünkért se rezzentek, miközben tekintetem a közeli Művészházra tévedt. Majd vissza a látogatást szervező Petrusák János fotós iskolájának a tanítványaira, akik még távozóban is találtak játékos fényt és megörökítésre kiszemelt pillanatot.

Színházi bújócskánk végére az élménnyé lett csönd és üresség arra késztetett, hogy átértékeljem eddig volt színházi élményeimet. Hiszen legközelebb a nézőtérről már azt is látni fogom, amit eddig csak elképzelni próbáltam.

 

Kinyílt tavasz

A hirtelen ránk szakadt nyár senkit ne tévesszen meg, mert még csak tavasz van. Igaz, nagy küzdelmek árán érkezett, sok kitérővel és szeszélyesen, mint egy igazi nő, öröm és szomorúság felváltva kísérték útját. Ráadásul azt sem tudhatjuk, meddig marad, mert a tavasz jövője pont úgy kiszámíthatatlan, mint egy pajkos szépasszonyé. Aki, ha megvívta fergeteges csatáit, előbb-utóbb győzedelmeskedik, csakúgy, mint a bódító május.

De végre megérkezett, előcsalogatta a zord hónapok alatt rejtőzködő szerelmet, itt van a mindennapjainkban, a maga teljességével és csodáival. Ha valakinek kétségei vannak, szerelmes lányokat nézegessen és még szerelmesebb asszonyokat: Nincs jobb és szebb bizonyíték a tavasz örömeire, mint egy szerelmes nő ragyogó arca, és a mindig tüzesen sütő szemei. Tekintetükben nem csak a tavasz tűzét találjuk meg, de láthatjuk önmagunkat is. Szerencsénket, vagy épp szerencsétlenségünket egyaránt, ahogyan szerepünket ránk osztották.

Szokványosnak nem mondható ez a tavasz, és biztos vagyok benne, hogy sokan vélik hasonlóan. Hiszen alig láthattuk a tavasz nyílását, mert valahányszor azt hittük, most biztosan, sőt, már láttuk is, valahogy visszaküzdötték magukat a kemény hónapok. Nem könnyű mindent látni, hát még érezni. Mert érezni is gyakran éreztük, csalódtunk is majdnem midig, de aki kitartó volt, annak boldogságos majálist hozott a tavaszi szél. Gyakran a remény, és vele a tavasz illata is veszni látszott, míg felülkerekedtek a vágy erői, és egyszerre csak kinyílt a sok szív várva várt évadja. Váratlanul, de megadóan és mosolyogva.

Persze, nem lehet mindenkinek egyszerre jó a sorsa, vannak, akik most is szomorúak, mert megint csalódtak. Ők azok, akiknek idén is a májusfa árnyéka jutott, és nem értik, miért. Talán nem voltak elég kitartóak, vagy leragadtak a reménykedő álmaiknál. Tegyék félre az ábrándokat, lássanak és érezzenek. Érezzék a tavasz finom rezgéseit, amit csak szívvel lehet, és bízzák lelküket a sorsra.

Bátran nézzenek a jövőbe, mert még csak most kezdődik!

 

 

Reménykedő tél

Sűrű pelyhekben hull a hó, de mire örülni kezdenénk, el is olvad. Bámulunk ki az ablakon, kergetjük az óév álmait, és új vágyakat keresünk helyettük. Szerencsénk van, ha csak oldalról látjuk a vágányokat, még elhinnénk, hogy a párhuzamosak a végtelenben találkoznak. Persze addig úgysem élünk – gondoljuk, és megrázva magunkat, otthagyjuk az ablakot. De a gondolataink maradnak még egy kicsit.

A karácsonyfa illatát már rég nem érezzük, és halványul az ajándékok fénye is, bármilyen kedvesek voltak, amikor kaptuk. Még fülünkbe csengenek az újévi kívánságok, kicsit bosszankodunk, ha kihagytunk valakit, és lassan elfelejtjük, kiknek nem voltunk fontosak. Igyekszünk kiverni a fejünkből, hogy volt, aki még el sem olvasta üdvözletünket, talán csak figyelmetlen volt. Minden múlt lett csupán, mint a tavalyi év, de gondolataink megint maradnak még. Örülni akarunk még a decembernek, a Mikulásnak, a Jézuskának és a Szilveszternek, és titkon reménykedünk, hátha mégis elolvassák jókívánságainkat. Talán már mindegy is, de a szívünk nem ott van, ahol az eszünk. Szerencsére, így legalább idén is lesz miért élni.

Valamiért félve tekintgetünk a jövőbe, pedig az ritkán más, mint az óév folytatása. Vagy épp azt nem akarjuk, hogy múltunk határozza meg a jövőnket? Akik a múltba vágynak, azoknak jó a tél. Segít elbújni a világ elől, senkinek sem tűnik fel, ha egy nő mindent eltakar a télikabáttal, megfejthetetlenné válnak az érzések és gondolatok. A tél ridegsége is az álomfejtés ellen van, többnyire észre sem vesszük azt, aki nem akarja, és sosem jövünk rá, miről maradtunk le.

A férfinép leginkább a másik végletet kedveli télvíz idején. Azokat, akiknek mindegy az évszak, és a hideg épp csak látszik a ruhájukon. Ők általában nagyon fiatalok, vagy nagyon fiatalok maradtak, és mellettük a tél ködében is megtaláljuk a napot. Nem lehet kikerülni őket, és a férfifantázia is csak felesleges képződménnyé válik, a küllem és a csábító hangok mindent elmondanak. Ők látványosabbak télen, de ez múló „pillanat”, mert fantázia nélkül a vágyak is elszürkülnek.

Igazán érdekesek a mimózalelkűek, akik várják a tavaszt, de nem merik kimondani. A pillantásuk elárulja, hogy szeretnék, ha észrevennék őket, ha minden másképp volna, mert szeretnének végre kinyílni. De ha meglátják a fényt, nem tudják eldönteni, hogy csak a naplementét, vagy a felkelő nap ragyogását látják, mindig úgy érzik, rossz irányból jött a fény. Ilyenkor hezitálnak, nem volna-e jobb a tél, de a sors nem ismeri az évszakokat. Mi pedig nem ismerjük ki soha a mimózákat, akiknek lelkében már lehet, hogy rég tavasz van.

Felejtsük el, hogy tél van, hiszen mégis süt a nap, és ha akarjuk, akár naponta felülemelkedhetünk mindenen, amit nem szeretünk. Ha önmagunkat legyőzzük, máris pezsgőt bonthatunk, mert legyőztük a telet. De ha mégsem tudunk változni, akkor is elővehetjük a poharakat, hiszen napok óta tavasz van.

 

 

 

 

Érett ősz

 
Oly hirtelen múlt el a nyár tüze, hogy az ősz csendes hűvössége dermesztő érzéssé vált a nézelődő emberben. A hölgyek egyre többet takarnak bájaikból, és visszavonhatatlanul elmúltak a pajzán hetek, amikor csak közelről volt különbség a nap és a szépasszonyok forrósága között. Persze, a kiadósabbá vált öltözködésnek vannak előnyei is, hiszen a terebélyesebb ruhadarabok nem csak melegítenek, de takarnak is. Többek között ezért izgalmas a nők öltözködése.
 
A csitrik még nem adták fel a nyarat, és alig hisznek a takarás izgalmában, de a tíz-húsz évvel előrébb járók már tudják, hogy nem feltétlenül a viselet miatt kedvelnek egy nőt a férfiak. Tekintetük maga a csábítás, és jól tudják, jobb a leleményes férfifantáziára bízni a titokzatos valóságot. Eltűntek a meztelen tarkók, de még sejlik a csábító dekoltázs varázsa, amit egészen izgatóvá tesz néhány hiányzó gomb és a rejtett halmok villanása.
 
A csinosabbak ragaszkodnak a rövid kabátokhoz, a teltebb formáknak viszont kimondottan előnyükre válik néhány, a szekrény mélyéről előkerült, térden túl érő darab. Akik sokallják a gömbölyűségüket, most feltűnés nélkül préselhetik magukat kedvenc ruháikba, még a kis pocakok is visszahúzódnak valamelyest. Számukra mostanában nincs veszélyes testhelyzet, hiszen véletlenül sem mutatnak meg olyasmit, amit inkább csak félhomályban tennének. Ettől persze még vonzóbbak lettek.
 
Ismét előtérbe kerülnek az élet tükrei, a beszédes arcok is. A villanó tekintetek, érzéki ajkak és a megértő szemek szólnak a múltról, az álmokról és a vágyakról. A sok összecsengő mondanivalót teszi változatossá és hitelessé a női hajviselet, legyen az buján dús, szerényen csábító egyenes vagy tüzesen borzas. Attól szép vonalú és beszédes a női arc, ha minden hajlatát, árnyékát és ragyogását képesek vagyunk felfedezni. A csendes beletörődést és az izzó érzelmeket semmivel sem lehet eltakarni.
 
Lassan elfelejtjük a nyár szabadságát, és ha beletörődtünk a változásba, akkor megérezzük, hogy az ősz a csend ideje. A csendes, érett álmok évadja, és a megfontolt tetteké. Amikor eljön bölcs gondolatok és az érett asszonyok ideje. Ők tudják, hogy a nyár suhan, az ősz viszont révedezve bandukol. Nem kapkod, maga a nyugalom. A hosszan tartó, végtelennek hitt szenvedély hava, amikor a cél nem a győzelem, hanem részvétel a csodában. Az élet kínálta érzékek csodájában. Ne mulasszunk hát egy percet sem, találjuk meg az ősz örömeit.

 

 

Pajzán nyár
 
 
Kemény idők járnak mostanában a vasutas népre, mert bárhová megy a halandó, rekkenő hőség és tűző nap a jutalma. Szerencsére a vasút nincs bekerítve, és még mindig elég sokan járnak a vasútállomásokon ahhoz, hogy legalább a férfinép találjon valami jót is a hőségriadó kellős közepén. A hölgyeknek persze lehet, hogy erről is más a véleményük, de hát ezt már megszokhattuk az elmúlt évezredek során. Vagy egyszerűen kevesebb rajtunk a nézni való.
 
No de a lányok és asszonyok látványa bódító kavalkád nyáridőben minden rendes férfiember számára. E kavalkád természetesen nem egyik napról a másikra vált bódítóvá, hanem ahogy a lassacskán megkergülő időjárás diktálta. Előbb a nagykabátok és csízmák tűntek el, ami a legbiztosabb jele volt a tavasz közeledtének, aztán elvékonyodtak a pulóverek, szoknyák, hogy elérkezzünk a mostanság dívó állapothoz: A sokat mutató és még többet sejtető ruhadarabok vették át az uralmat, no meg a kocsányon lógó férfiszemek.
 
Érdemes szóba hozni a kedvesebbik nem hajviseletét is, mert a nyári hónapok sok érdekességet rejtenek magukban. A rövid haj kedvelőinek nyilván nem sok változást jelent a tűző nap ereje, bár kétségtelen, a nyári fényben másképp látszik egy-egy csinos nyak vagy gömbölyded váll is. Viszont a hosszú hajat vállaló hölgyek bizony gondolkodóba esnek a forróbb napokon, de hogy a dolgok jó oldalát nézzük, a haj, mint a nők egyik fontos éke egyben komoly lehetőség is. Előfordul, hogy a nagy meleget ügyesen kihasználva napjában többször is változik a frizura úgy, hogy egyre több és több látszik abból, amit addig eltakart a hajzuhatag. Például egy tetszetős hajfonat vége kiemelheti egy hát szépségét, de figyelemre méltó az is, ahogyan az óránként rövidülő a haj viszi egyre lejjebb a tekintetet, mely észrevétlenül a dekoltázsnál köt ki. Ezzel elérkeztünk a másik fontos női ékességhez, amit a legváltozatosabb formában és módon mutatnak be nekünk, de mindenképpen úgy, hogy sokkal szebbnek véljük, mint amilyennek ők tartják. Mi tagadás, van pár dolog, amiben jobbak nálunk.
 
És ha már elindult az a fránya tekintet, akkor meg sem áll kötésig, ami érzékeny terület a hölgyek számára, és igyekeznek takargatni azt, ami nem egyszerű a nyári nap hevében. Kár, hogy olyan tartózkodóak arra felé, csakúgy, mint amikor a combjukról próbálják el, vagy inkább felterelni figyelmünket a szépasszonyok és csinos lányok, pedig a legtöbb férfi számára semmi rosszat nem jelent egy kis pocak vagy telten formás comb. De ők csak hajtják a magukét, nem hiszik el nekünk, hogy a mosógép romlott el, és a forró víz miatt ment össze az a formás nadrág, meg aztán a tükör is nagyon régi már, ideje volna kicserélni.
 
Vannak igen hűséges lányok, asszonyok is, akik számára nincs az a nyári forróság, hogy lemondjanak a farmerjükről, vagy hosszú szoknyájukról. Érdekes módon, néhány kivételtől eltekintve ők azok, akiknek a legkevésbé kell bármit is takargatniuk. Vagy legalábbis, mi férfiak úgy gondoljuk, mert bár a nadrág véd és mindenképp eltakar, de megszabadulni is nehezebb tőle, mint egy kellemes bódulattól. Viszont a változatosság jegyében talán jobb az egy szoknya, egy nadrág verzió, sokan esküsznek arra, ha naponta változik a viselet. Persze csak óvatosan a változatossággal, mert a végén akkora lesz itt a forróság, hogy megriad a Nap, és megint a sokat takaró ruhadarabok válnak népszerűvé. Én szóltam.
 
Dolhai József
www.pegazustv.hu
 
 
 
 
A szeretetről
 
 
Aki el tudja, mondani, mi a szeretet, azt még nem szerették igazán. És ha nem szerették, akkor nem is szeretett. Mert a szeretet egy érzés, amit nem lehet megfogni, és nemigen lehet megfogalmazni sem. De meg lehet tapasztalni, hasonlóan, mint a szerelmet. Persze szeretni más, mint szerelmesnek lenni, de nincs szerelem szeretet nélkül. Szeretet nélkül a szerelem valami más, talán csak testi szerelem, amit nem a lelkünkkel érzünk, és csak addig tart. Addig a pillanatig, de semmiképp sem a következő szerelmes percig. Szeretet nélkül semmi nincs.
 
Szeretni tanulni kell. Azoktól, akik szeretnek bennünket, vagy szeretnénk, ha szeretnének. Mert azt is érezzük, ha nem szeret valaki, akire vágyunk, akinek a lelkét is érezni akarjuk. Ha ismerjük a szeretet hiányát, már majdnem tudjuk, milyen a szeretet, de teljesen sohasem. Rettenetes hiányérzet, ha nem szerethetünk, talán rosszabb attól is, amikor szeretetre vágyunk. De ezt nem vallhatjuk be, hiszen esztelennek tartják azt, aki viszonzás nélkül is képes szeretni. Pedig a szeretet olyas valami, amiért nem várunk viszonzást. Mert ha benyújtjuk a számlát, az már üzlet, legfeljebb olyan, amelyikben mindkét fél jól járt. Ha van olyan.
 
Nem tudjuk, de érezzük, ha szeretet kapunk, és ha tudunk szeretni, ezt az érzést viszonozzuk. Nem biztos, hogy tudatosan, de jól esik, és ő is érezni fogja. Még azt is, hogy őszintén szeretjük-e, vagy csak úgy, illendőségből. Amikor muszájból szeretünk, mások érzéseivel játszunk, és fel sem fogjuk, hogy mekkora kárt okozhatunk annak, aki mégis hisz bennünk. Mert van, aki hisz a szeretetünkben, mert vágyik rá. Nem biztos, hogy ránk, de a szeretetünkre. Ritkán adatik meg, hogy csalódás nélkül szerethessünk, ezért minden alkalmat megragadunk.
 
A csalódás megmérgezi az ember lelkét, és lehet, hogy sokáig képtelen lesz szeretni. Lehet, hogy soha többé, mert kísért a múlt, amit nagyon nehéz átlépni. Mert a múltunk meghatározza a jövőnket. A múltban megismert szeretet az alapja minden szeretetnek. A múltunk megmondja, hogy tudunk szeretni, és azt is, hogy milyen szeretetre vágyunk. A keserű múltat csak akkor feledhetjük, ha jön valaki, aki megtanít újra szeretni.
 
A szívszorító percekben nehéz a szépet meglátni, de ahhoz, hogy örülhessünk egymásnak és önmagunknak, az átélt nehéz perceket is szeretni kell. Hiszen azoktól leszünk erősek és újra vágyakozók. A gyötrelmes percek mutatják meg, hogy milyen szeretetre vágyunk. És milyen az igazi szeretet. Talán jön majd valaki, aki újra megtanít rá.
 

Szeretném, szeretnéd, szeretnénk

Szeretnék ma közel állni hozzád…érezni a ruhádon keresztül, ahogy vibrálsz, a hangodat is érezni, a szemeid tüzét, a bőröd hullámzását, a görcsösen feszülő izmaidat a bőrömön…szeretném, ha éreznéd a tüzem a nyakadon, fogaimat a tarkódon…kezemet a karjaid alatt előrenyújtani…szeretném érezni markomban a melleidet, kezedet a nyakamon, a hátamon…a szád remegését a szívemen.

Szeretnék ma hinni neked mindenben…szeretném érezni duzzadásod, hogy érezz mindenütt engem, ahol csak érezhet férfit egy asszony…szeretnék szorosan hozzád simulni, érezni, ahogy izegsz-mozogsz…hallani, ahogy sóhajtozol, ellenkezel, érezni, ahogy megadod magad, ahogy engeded a számat a szádhoz, nyakadhoz, válladhoz…érezni, ahogy megfordulsz, ahogyan illegsz-billegsz…ahogy megremegsz.

Szeretném feledni ma, hogy mi vagyok neked, és hogy mi nem vagyok…csak arra gondolni, hogy kellesz, és hogy én is kellek, hogy hiszel nekem, bennem…érezni, ahogy érzel…hogy én is lehetek a szívedben valaki…férfi…aki senki, de tud szeretni, aki nem gazdag, de gazdaggá tud tenni…akiben tudsz hinni, jobban, mint akikben hittél, hiszel.

Szeretném ma érezni az izgalmad…érezni, hogy érzel, mindenütt, és csak engem érzel…nem azt, akit tegnap éreztél, nem azt, akire most vágysz, nem azt, akit holnap szeretnél érezni…hogy csak bennem hiszel…szeretnék ma térdre borulni előtted, felemelni a fejem, megkeresni a csillagod…hogy az enyém legyen, hogy érezd, az enyém lett, csak az enyém…mert te is azt szeretnéd.

Szeretném, ha együtt szeretnénk. Mindent.