A Hair a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban

in Hair, Móricz Zsigmond Színház, nyíregyháza, Kultúra

Már nem emlékszem, hogy mikor láttam filmen először a Hair-t, arra se hogy hányszor néztem meg utóbb a televízióban is. Azt viszont egészen pontosan tudom, hogy fiatal korom egyik meghatározó filmélménye volt. Ezért gondolkodtam el azon, hogy elmenjek-e megnézni a musicalt a Móricz Zsigmond Színházban. Féltem csalódást fog okozni a film után.

Emlékeimben egészen tisztán megjelentek a filmbeli tágas terek, a nyüzsgő nagyváros képei, a sivatag, a hatalmas repülőbe masírozó amerikai katonák, a rengeteg szereplős táncjelenetek. El se tudtam képzelni, hogy lehet mindezt a nyíregyházi színpadon előadni.

A darab „mindenese”, Ladányi Andrea – szerintem – kiválóan megoldotta ezt a problémát. Minimális, de nagyon karakteres díszlettel, elénk varázsolta a világvárost, New Yorkot.
 
 Az első pillanatban üresnek tűnő, többségében sötét tónusú színpad, - a színen csak a háttérként megfestett felhőkarcolók sziluettjei, és középen a vakító fehér Coca-Cola alakú Szabadságszobor állt - egyszerre benépesült, amikor a tánckar a sok-nemzetiségű város jellemző figurái nyüzsgésével megtelt. Siető hivatalnokoktól, ugráló kötelező kislányoktól, görkorcsolyázó fiataloktól, komor kinézetű rendőröktől lüktetett az egész kép. Olyan érzésem támadt, mintha magam is benne lettem volna forgatagban. Nem tudtam hova kapjam a szemem, hogy mindenkit lássak, mert egy ütemre hullámzott a sokszínű tömeg, bár mindegyik alakja az általa megformált karakterre jellemző mozdulatokat végezte.
 
Ladányi Andrea, - aki nemcsak rendezője, látványtervezője, és koreográfusa volt a darabnak – fantasztikus egységet teremtett a színpadon. Nem volt egy felesleges mozdulat, egy felesleges szín, egy felesleges kép sem. Minden-minden koncentráltan a musical mondandóját, a béke- és szabadságszeretet, a faji előítélet és az egyes társadalmi osztályok közötti nevetséges különbség elvetését szolgálta. Azt az életérzést varázsolta a színpadra, ami a hippikorszakot jellemezte.
 
Feltehetően Ladányi Andrea táncművész múltja is hozzájárult ahhoz, hogy annyira elegánsan oldotta meg azokat a problémákat, amelyeket a film ismeretében a musical magyar színpadra adaptálása felvet. Nem maszkíroztatta se feketére, se sárgára a színesbőrű szereplőket, ruháik színével, jellemző viseletükkel jelezte hovatartozásukat. Nem kopaszította meg a darab végén a hadseregben Bukowszkit felváltó Bergert, se a többi amerikai katonát, de egy percig se volt kétségünk abban, hogy a testszínű hajhálóval jelzett kopaszságukkal is az egyformává dresszírozott kiskatonák vannak a szemünk előtt. A főbb szereplőkkel Bukowskihoz száguldó autó illúzióját a lányok hajának lobogását imitáló táncmozdulatok jelezték, míg a vietnami háború kegyetlenségeire a katonák és a sárgaruhás lányok tánca emlékeztetett. Mindez egyértelműen Ladányi Andreának, az egykori balerina tudásának köszönhető, aki a balett látszólag egyszerű, de valóságban bonyolult, összetett kifejező eszközeinek a felhasználásával töltötte meg élettel az igen egyszerű díszletet.
 
A főpróba kicsit langyos, vagy inkább elfogódott kezdete után, már az első felvonás közepétől felcsattant egy-egy bizonytalan taps az ismert dalok hallatán, hogy Peggy (Nyomtató Enikő) dalánál nyíltszíni tapssal köszönje meg a közönség a produkciót, és a darab végére vastapssal jutalmazza a színészeket. A főbb szerepeket játszók - Vaszkó Bence (Berger), Gulácsi Tamás (Woof), Horváth Sebestyén Sándor (Lafayette), Illyés Ákos (Claude Bukowski), Fridrik Noémi (Jeane) , Kosik Anita (Sheila) - mellett kiválóan oldotta meg a rövidebb, de fontos szerepeket a Szabadság szoborba öltöztetett, látszólag mozdulatlanságra ítélt, de mégis rendkívül kifejezően játszó Horváth Margit és a másik felnőtt, Puskás Tivadar.
 
Nem lehet minden színész érdemét külön-külön felsorolni. Szinte hihetetlen, de egy ilyen sokszereplős darabnál döbben rá az ember, hogy mennyi tehetséges színész játszik Nyíregyházán. Arról nem is beszélve, hogy most az is bizonyított, hogy milyen sok tud a színészeink közül énekelni.  Az, számomra rejtély, hogy honnan verbuválta a rendező a harmincfős tánckart, akik a tömegjeleneteket teljesen elképesztő módon, kiválóan oldották meg.
 
Általában nem szoktam kétszer megnézni egy darabot, de most azt hiszem, kivételt teszek. A barátnőmet is el fogom csábítani az egyik későbbi előadásra. Bevallom, kíváncsi vagyok arra is, hogy a főpróba után, hogy érik meg a darab, változtat-e még valamin a zseniális rendező Ladányi Andrea.
 
Nyíregyháza, 2014. szeptember 27.
PegazusTv.hu
Bogdányiné (BMÁ)