Bár 1914 óta, számoljunk csak, három év híján száz esztendő telt el, ez a száz év sem nyújthatott kellő távolságot. Az első és következményeként a második világháború még a mai mindennapoknak is beszédtémája. Egyrészt a ma élő generációk szüleikkel, nagyszüleikkel, vagy a dédikkel beszéltek, és tőlük gyermekfejjel személyes élményeket hallhattak a nagy háborúkról. Másrészt a nagy háborúk politikai, gazdasági, társadalmi következményei máig ható tényezők.
1914. július 28. – A nap, amikor eldőlt, háború lesz! Ez volt az a nap, amely valóban megrengette a világot! Megrengette és átformálta, teljesen!
Ezelőtt is voltak háborúk, volt százéves és harmincéves háború, vagy a törökök 150 éves jelenléte hazánk földjén szintúgy egy szakadatlan harcot jelentett. De ekkora nagy véráldozatot követelő háború, mint az első majd a második világégés, az emberiség történelmében még nem volt… és Isten kíméljen meg minket attól, hogy még egy legyen!
Ráadásul ez volt az a két háború, amely a gyarmatok révén az egész világra kiterjedt, és nem csupán lokális küzdelmet jelentett.
A háború kitörése előtt éppen egy hónappal, 1914. június 28–án volt egy nap, amely után a világra szabadult a Pokol!
A középkor évszázadai alatt Közép-Európa játszotta a prímási szerepet a világtörténelem színpadán. Csakhogy a tatárok majd törökök csapásai után a német és a magyar birodalom végérvényesen meggyengült. Közben a kontinens nyugati felén öt ország kezdett feltörekedni: Nagy-Britannia, Franciaország, Spanyolország, Portugália és Hollandia. Ezek mind, miközben mi a kereszténység védőpajzsának szerepében pózoltunk, gyarmatbirodalmakat építettek ki, amelyekkel megalapozták több évszázadra szóló hatalmukat. Ezek a nyugati hatalmak a 16-17-18. század során egymással hadakoztak, és torzsalkodásuk oka mindig is a pénz volt, a konc, kitúrni a másikat a gyarmatokról. A gyarmatokért folyó küzdelemben aztán Napóleon már az egész ismert világot francia gyarmattá kívánta volna tenni. Persze ezt Európa nem engedte, és egy német királyság, Poroszország, a Habsburg Birodalom továbbá Oroszország Nagy-Britannia segítségével legyőzte a franciákat. Viszont nem büntették meg őket mohóságukért, nem vették el, nem hogy az országuk, de még gyarmatbirodalmuk kétharmadát, sőt egytizedét sem! Viszont Oroszország és a Habsburg Birodalom megerősödött, Poroszország királya pedig létrehozta – a berzenkedő franciákat újból megverve – a Német Császárságot. És azután Németország Európa meghatározó állama lett, sőt gyarmatokat is szerzett, amely már nagyon nem tetszett a briteknek. Anglia tehát ekkor az „ősellenség” Franciaország felé fordult – történelmük során ők ezelőtt csak háborúztak egymással – és létrehozták a Entente Cordiale, azaz „szívélyes egyetértés” nevű szövetséget. Ehhez 1907-ben csatlakoztak az oroszok. Számukra a fő ellenség Németország és az Osztrák-Magyar Birodalom volt. Németországot Anglia és Franciaország gyenge, a világpolitikába beleszólni nem képes állammá akarta tenni, Ausztria és Magyarország pedig Oroszország balkáni és kelet-európai szláv törekvéseinek az útjában állt.
Ebben a helyzetben Németország és a Monarchia szövetséget kötött. A Központi Hatalmakhoz Olaszország előbb csatlakozott, majd jelentős monarchiabeli területek odaígérésével leválasztották az Antant diplomatái. Sőt, az Antant törekvéseit segítette a feltörekvő ázsiai nagyhatalom, Japán, és a semlegességét sokáig hajtogató angolszász USA is.
Az egész világ tömörült tehát szövetségbe Közép-Európa, Németország és Ausztria-Magyarország ellen!
Az Antant diplomatái és politikusai tudták, ha megvan az elsöprő erőfölény, azt ki is kell használni, mert minden évvel nő a lehetőség, hogy széthullik a szövetségük, vagy ellenfeleik újabb szövetségesekre tesznek szert. Tehát az Antant tudta, lépni kell! De „buta polgáraik” nem akartak háborút. Elő kellett hát venni a régi, jól bevált háborús uszítást: „minket támadtak meg!”
Igen ám, de a századforduló és az első évtized minden feszültsége ellenére se Németország, se Ausztria-Magyarország nem kívánt támadni. Akkor? Ok pedig kellett!
Európa puskaporos hordója a török hatalom meggyengülése utáni Balkán volt. Ott régi-új államok születtek, régi-új területtel. Nem kell szépíteni, szláv nép irtotta a másik szláv népcsoportot. Két Balkán-háború is volt, amelynek hatására két állam is birodalmi ábrándokat dédelgetett:: Szerbia, a nagy délszláv birodalom ábrándjával, meg Románia, amely a Balkántól Odesszáig terjedő birodalomról álmodott, amelyhez Erdélyt is hozzáálmodta..
Ausztria-Magyarország annektálta, azaz a Birodalomhoz csatolta Bosznia-Hercegovinát, amely úgy Oroszország, minden szlávság védője, mint Szerbia, és az ő birodalmi álmai számára elfogadhatatlan volt.
Tehát még egyszer: Bosznia-Hercegovina 1914-ben Ausztria-Magyarország része volt!
Szarajevóba, a tartomány fővárosába utazott Ferenc Ferdinánd főherceg, trónörökös, aki egyébként a Monarchia konföderatív átszervezésének híve volt. (Ez a terv Magyarországot kb. akkorára nyírta volna meg, mint amekkora ma.) A román, horvát, cseh és szlovák politikusok-értelmiségiek mind nagy várakozással tekintettek a trónörökösre. Viszont a békés átszervezés nem tetszett sem az önálló államot akaróknak, se pedig az akkori magyaroknak, se a bécsi irányítóknak. Az osztrák és a magyar politikusok nagy része a gyengeség jelének tartotta a lemondást olyan területek irányításáról, amely a miénk. Tehát, ha az idős Ferenc József meghal, és Ferenc Ferdinánd lesz a császár…
Az Antantnak ezt meg kellett akadályozni!
1914. június 28. - Ferenc Ferdinánd a figyelmeztetések ellenére a boszniai Szarajevóba látogatott, az ott tartott hadgyakorlat megtekintése céljából. Látogatásának célja a Habsburg-ház iránti tisztelet helyreállítása volt a boszniai régióban. A szerb nacionalista Princip (Fekete Kéz terrorszervezet) és társai már korábban merényletet terveztek a főherceg ellen. Ezt nagyban segítette, hogy a trónörökös Szarajevóba látogatásának időpontja és útvonala a sajtónak köszönhetően közismert volt. Az első, sikertelen merényletet 10 óra 10-kor Nedjelko Čabrinović kísérelte meg. Ezt követően az útvonalat megváltoztatták, azonban a sofőrök tévedésből az eredeti útvonalat követték. Ferenc Ferdinánd sofőrje is őket követte, ekkor azonban a gépkocsiban tartózkodó Oskar Potiorek táborszernagy dühösen rászólt. A sofőr erre pontosan a sarkon, a zsúfolt járda mellett lefékezte a gépkocsit. Gavrilo Princip, aki néhány lépésre tartózkodott, előrántotta és elsütötte a fegyverét. A főhercegi pár a lövések következtében rövidesen életét vesztette. Az elfogott Principet 20 évre ítélték, azonban 1918. április 28-án a cellájában tüdővész következtében elhunyt.
Még ma is, és sajnos magyar történelemkönyvekben is úgy lehet olvasni, hogy ezután a Monarchia ultimátumot, azaz teljesíthetetlen követeléseket támasztott Szerbiával szemben. De miért Szerbiával szemben? Mert a Fekete Kéz terrorszervezetet ott szervezték, pénzelték, támogatták. Princip szerb volt, és ma is szerb nemzeti hős.
A Monarchia követelte az ellenünk folytatott propaganda leállítását, továbbá egy osztrák-magyar bizottság részvételét a merénylet körülményeinek kivizsgálásában. Ezt elfogadhatatlannak találta Szerbia, és tartja még mindig így a világ. Pedig gondoljunk csak bele, ha például Isten ne adja, de Belize területén, amely brit nemzetközösségi terület, a britek trónörökösét a „kukutyini zabhegyezők” államának terroristája megölné, erre Nagy-Britannia mit lépne?
A szerbek minden vádat visszautasítottak – közben Belgrádban Principet és a Fekete Kéz szervezetet éltették, a Monarchia nagykövetségét pedig kövekkel támadták. Oroszország be sem várta az „ultimátum” lejártát, megtámadottnak minősítette Szerbiát, és II. Miklós, minden oroszok cárja bejelentette, hogy Szerbia segítségére siet.
Közben a nagy merénylet óta egy hónap telt el. Mindenki háborút akart, gyors és biztos győzelmet. Egyedül csak gróf Tisza István magyar miniszterelnök emelt komolyan szót a háború ellen. (Ezért a cselekedetéért életével fizetett, mint háborús uszítót lemészárolták a forradalomban.)
Hogy ki akarta a háborút? Lássunk csak néhány tényt: a Központi Hatalmak egy győztes háborúval csak újabb galibákat nyerhettek volna, ahogyan arra Tisza is rámutatott, „nekünk nem kellenek újabb szláv területek”. Az erőfölényben álló Antant pedig mindent nyerhetett.
A négy évig tartó harcban az Antant nem győzött a frontokon, mégis, bár igazságos, wilsoni elvű békét ígért, a valóság a „jaj, a legyőzöttnek” ókori elvű álláspontja lett. Daraboltak országokat, népeket, városokat, falvakat, sőt Trianonban megesett, hogy házakat is.
20 millió halott, 21 millió rokkant és sebesült…
Ezt jelenti 1914. július 28.
Tovább a filmhíradókra, videókra ⇒