Július

in Első Világháború, Ferenc Ferdinánd, július, Szarajevó, Nagy Napok

1914. július 28. – Béke vagy háború: Egy nap, amely valóban megváltoztatta a világot!

 

A casus bellit, majd a hadüzeneteket, az első világháború közvetlen okát, meg inkább ürügyét sok korban, sokan, sokféleképp tálalták, elemezték. Mihail Szergejevics Gorbacsov egy amerikai-szovjet csúcstalálkozó eredményeiről őt faggató újságíróknak úgy fakadt ki, hogy nem született még meg az a történész, aki a most zajló eseményeket kellőképp tudná értékelni. Így van ez minden történelmi, sorsfordító eseménnyel, amelyektől kellőképp el kell távolodnunk, hogy megfelelően, pártatlanul lássuk és látassuk.

Bár 1914 óta, számoljunk csak, három év híján száz esztendő telt el, ez a száz év sem nyújthatott kellő távolságot. Az első és következményeként a második világháború még a mai mindennapoknak is beszédtémája. Egyrészt a ma élő generációk szüleikkel, nagyszüleikkel, vagy a dédikkel beszéltek, és tőlük gyermekfejjel személyes élményeket hallhattak a nagy háborúkról. Másrészt a nagy háborúk politikai, gazdasági, társadalmi következményei máig ható tényezők.

1914. július 28. – A nap, amikor eldőlt, háború lesz! Ez volt az a nap, amely valóban megrengette a világot! Megrengette és átformálta, teljesen!

Ezelőtt is voltak háborúk, volt százéves és harmincéves háború, vagy a törökök 150 éves jelenléte hazánk földjén szintúgy egy szakadatlan harcot jelentett. De ekkora nagy véráldozatot követelő háború, mint az első majd a második világégés, az emberiség történelmében még nem volt… és Isten kíméljen meg minket attól, hogy még egy legyen!

Ráadásul ez volt az a két háború, amely a gyarmatok révén az egész világra kiterjedt, és nem csupán lokális küzdelmet jelentett.

A háború kitörése előtt éppen egy hónappal, 1914. június 28–án volt egy nap, amely után a világra szabadult a Pokol!

A középkor évszázadai alatt Közép-Európa játszotta a prímási szerepet a világtörténelem színpadán. Csakhogy a tatárok majd törökök csapásai után a német és a magyar birodalom végérvényesen meggyengült. Közben a kontinens nyugati felén öt ország kezdett feltörekedni: Nagy-Britannia, Franciaország, Spanyolország, Portugália és Hollandia. Ezek mind, miközben mi a kereszténység védőpajzsának szerepében pózoltunk, gyarmatbirodalmakat építettek ki, amelyekkel megalapozták több évszázadra szóló hatalmukat. Ezek a nyugati hatalmak a 16-17-18. század során egymással hadakoztak, és torzsalkodásuk oka mindig is a pénz volt, a konc, kitúrni a másikat a gyarmatokról. A gyarmatokért folyó küzdelemben aztán  Napóleon már az egész ismert világot francia gyarmattá kívánta volna tenni. Persze ezt Európa nem engedte, és egy német királyság, Poroszország, a Habsburg Birodalom továbbá Oroszország Nagy-Britannia segítségével legyőzte a franciákat. Viszont nem büntették meg őket mohóságukért, nem vették el, nem hogy az országuk, de még gyarmatbirodalmuk kétharmadát, sőt egytizedét sem! Viszont Oroszország és a Habsburg Birodalom megerősödött, Poroszország királya pedig létrehozta – a berzenkedő franciákat újból megverve – a Német Császárságot. És azután Németország Európa meghatározó állama lett, sőt gyarmatokat is szerzett, amely már nagyon nem tetszett a briteknek. Anglia tehát ekkor az „ősellenség” Franciaország felé fordult – történelmük során ők ezelőtt csak háborúztak egymással – és létrehozták a Entente Cordiale, azaz „szívélyes egyetértés” nevű szövetséget. Ehhez 1907-ben csatlakoztak az oroszok. Számukra a fő ellenség Németország és az Osztrák-Magyar Birodalom volt. Németországot Anglia és Franciaország gyenge, a világpolitikába beleszólni nem képes állammá akarta tenni, Ausztria és Magyarország pedig Oroszország balkáni és kelet-európai szláv törekvéseinek az útjában állt.

Ebben a helyzetben Németország és a Monarchia szövetséget kötött. A Központi Hatalmakhoz Olaszország előbb csatlakozott, majd jelentős monarchiabeli területek odaígérésével leválasztották az Antant diplomatái. Sőt, az Antant törekvéseit segítette a feltörekvő ázsiai nagyhatalom, Japán, és a semlegességét sokáig hajtogató angolszász USA is.

Az egész világ tömörült tehát szövetségbe Közép-Európa, Németország és Ausztria-Magyarország ellen!

Az Antant diplomatái és politikusai tudták, ha megvan az elsöprő erőfölény, azt ki is kell használni, mert minden évvel nő a lehetőség, hogy széthullik a szövetségük, vagy ellenfeleik újabb szövetségesekre tesznek szert. Tehát az Antant tudta, lépni kell! De „buta polgáraik” nem akartak háborút. Elő kellett hát venni a régi, jól bevált háborús uszítást: „minket támadtak meg!”

Igen ám, de a századforduló és az első évtized minden feszültsége ellenére se Németország, se Ausztria-Magyarország nem kívánt támadni. Akkor? Ok pedig kellett!

Európa puskaporos hordója a török hatalom meggyengülése utáni Balkán volt. Ott régi-új államok születtek, régi-új területtel. Nem kell szépíteni, szláv nép irtotta a másik szláv népcsoportot. Két Balkán-háború is volt, amelynek hatására két állam is birodalmi ábrándokat dédelgetett:: Szerbia, a nagy délszláv birodalom ábrándjával, meg Románia, amely a  Balkántól Odesszáig terjedő birodalomról álmodott, amelyhez Erdélyt is hozzáálmodta..

Ausztria-Magyarország annektálta, azaz a Birodalomhoz csatolta Bosznia-Hercegovinát, amely úgy Oroszország, minden szlávság védője, mint Szerbia, és az ő birodalmi álmai számára elfogadhatatlan volt.

Tehát még egyszer: Bosznia-Hercegovina 1914-ben Ausztria-Magyarország része volt!

Szarajevóba, a tartomány fővárosába utazott Ferenc Ferdinánd főherceg, trónörökös, aki egyébként a Monarchia konföderatív átszervezésének híve volt. (Ez a terv Magyarországot kb. akkorára nyírta volna meg, mint amekkora ma.) A román, horvát, cseh és szlovák politikusok-értelmiségiek mind nagy várakozással tekintettek a trónörökösre. Viszont a békés átszervezés nem tetszett sem az önálló államot akaróknak, se pedig az akkori magyaroknak, se a bécsi irányítóknak. Az osztrák és a magyar politikusok nagy része a gyengeség jelének tartotta a lemondást olyan területek irányításáról, amely a miénk. Tehát, ha az idős Ferenc József meghal, és Ferenc Ferdinánd lesz a császár…

Az Antantnak ezt meg kellett akadályozni!

1914. június 28. - Ferenc Ferdinánd a figyelmeztetések ellenére a boszniai Szarajevóba látogatott, az ott tartott hadgyakorlat megtekintése céljából. Látogatásának célja a Habsburg-ház iránti tisztelet helyreállítása volt a boszniai régióban. A szerb nacionalista Princip (Fekete Kéz terrorszervezet) és társai már korábban merényletet terveztek a főherceg ellen. Ezt nagyban segítette, hogy a trónörökös Szarajevóba látogatásának időpontja és útvonala a sajtónak köszönhetően közismert volt. Az első, sikertelen merényletet 10 óra 10-kor Nedjelko Čabrinović kísérelte meg. Ezt követően az útvonalat megváltoztatták, azonban a sofőrök tévedésből az eredeti útvonalat követték. Ferenc Ferdinánd sofőrje is őket követte, ekkor azonban a gépkocsiban tartózkodó Oskar Potiorek táborszernagy dühösen rászólt. A sofőr erre pontosan a sarkon, a zsúfolt járda mellett lefékezte a gépkocsit. Gavrilo Princip, aki néhány lépésre tartózkodott, előrántotta és elsütötte a fegyverét. A főhercegi pár a lövések következtében rövidesen életét vesztette. Az elfogott Principet 20 évre ítélték, azonban 1918. április 28-án a cellájában tüdővész következtében elhunyt.

Még ma is, és sajnos magyar történelemkönyvekben is úgy lehet olvasni, hogy ezután a Monarchia ultimátumot, azaz teljesíthetetlen követeléseket támasztott Szerbiával szemben. De miért Szerbiával szemben? Mert a Fekete Kéz terrorszervezetet ott szervezték, pénzelték, támogatták. Princip szerb volt, és ma is szerb nemzeti hős.

A Monarchia követelte az ellenünk folytatott propaganda leállítását, továbbá egy osztrák-magyar bizottság részvételét a merénylet körülményeinek kivizsgálásában. Ezt elfogadhatatlannak találta Szerbia, és tartja még mindig így a világ. Pedig gondoljunk csak bele, ha például Isten ne adja, de Belize területén, amely brit nemzetközösségi terület, a britek trónörökösét a „kukutyini zabhegyezők” államának terroristája megölné, erre Nagy-Britannia mit lépne?

A szerbek minden vádat visszautasítottak – közben Belgrádban Principet és a Fekete Kéz szervezetet éltették, a Monarchia nagykövetségét pedig kövekkel támadták. Oroszország be sem várta az „ultimátum” lejártát, megtámadottnak minősítette Szerbiát, és II. Miklós, minden oroszok cárja bejelentette, hogy Szerbia segítségére siet.

Közben a nagy merénylet óta egy hónap telt el. Mindenki háborút akart, gyors és biztos győzelmet. Egyedül csak gróf Tisza István magyar miniszterelnök emelt komolyan szót a háború ellen. (Ezért a cselekedetéért életével fizetett, mint háborús uszítót lemészárolták a forradalomban.)

Hogy ki akarta a háborút? Lássunk csak néhány tényt: a Központi Hatalmak egy győztes háborúval csak újabb galibákat nyerhettek volna, ahogyan arra Tisza is rámutatott, „nekünk nem kellenek újabb szláv területek”. Az erőfölényben álló Antant pedig mindent nyerhetett.

A négy évig tartó harcban az Antant nem győzött a frontokon, mégis, bár igazságos, wilsoni elvű békét ígért, a valóság a „jaj, a legyőzöttnek”  ókori elvű álláspontja lett. Daraboltak országokat, népeket, városokat, falvakat, sőt Trianonban megesett, hogy házakat is.

20 millió halott, 21 millió rokkant és sebesült…

Ezt jelenti 1914. július 28.

Tovább a filmhíradókra, videókra ⇒