Január

in 2 magyar hadsereg, 2. világháború, don, don kanyar, háború, január, Jány Gusztáv, magyar katona, Nagy Napok

Január. 1943 január! – Szerintem már sokan mondják: Don-kanyar.

 Aki mondja, az kiáltja, és aki kiáltja, az tudja, ez nem egy egyszerű földrajzi fogalom, hanem egy véres hónap fogalma. De ha véres, akkor rossz, és ha rossz, akkor hogyan kerülhet a Nagy Napokba? A nagy nem csak kimagaslót jelent, hanem olyan eseményt is, amely jeles, amely meg van jelölve, amelyre emlékeznünk kell.

Mi is így teszünk!

Januárban a Nagy Napok rovatban! 

 

Előnyomulás a Don-kanyarhoz

 

 

MIÉRT?

A 2. magyar hadsereg Don-kanyarbeli katasztrófájáról sokan, sokféleképpen írtak. Mindenki úgy, ahogyan hitte-tudta, hogy történt, vagy ahogyan az adott kor hitte-tudta az eseményeket. Ma már írhatunk, amit érzünk, gondolunk – ezért jó a demokrácia!

Hogy január hónap kapcsán miért ezzel az eseménnyel foglalkozunk? Mert kérdéseim voltak-vannak ezzel.

Kérdezték akkor, kérdezték sokan, kérdik mostan is, mi keresnivalónk volt nekünk a messzi Donnál?

Szövetség, mondom én, a németek, az akkori (és mostani) szövetségesünk ránk parancsolt, menni kellett. Mondták erre, különösképp a szocializmus évtizedeiben, hogy miért nem lehetett megtagadnunk a kimenetelt: miért, mostanság mit keresnek katonáink (honvédeink!) Afganisztánban, vagy mit kerestek Irakban? De az igazi válasz, arra, miért mentek-küldték ki katonáinkat, a rendszerváltás óta megjelent magyar és német visszaemlékezésekben keresendő. Hazánk 1944-es megszállására volt olyan terv, amely szerint a nagyon is vállalkozó szlovákok, románok, horvátok is beszálltak volna a német csapatok mellett az akcióba, és ez a ’44-es megszállás azért volt, mert a magyar politikai vezetők ellenkeztek. És ha ellenkeztek volna már ’42-ben, a 2. magyar hadsereg kiküldésekor, akkor a megszállás már akkor megtörténhetett volna, és könnyen elképzelhető, hogy szlovák, román és horvát közreműködéssel, hazánk teljes és végérvényes feldarabolásával.

Tehát ezek az okok. És a tények?

Sokat olvastam, visszaemlékezéseket, tanulmányokat, beszámolókat. Honvédeink hősök voltak! A 42-45 fokos hidegben nem induló repülőgépekkel, harckocsikkal, éhező és megfagyó lovaikkal, magukat fogva a szánok elé, legnagyobbrészt rossz minőségű és elégtelen mennyiségű fegyverrel, lőszer nélkül, étlen-szomjan, fagyott lábbal is kitartottak. Sokan, mert tudták, felesleges bárhová is menekülni, mert mögöttük is lövések hallatszottak.

És mégis megcselekedték, amit megkövetelt a haza!

Nagyon könnyen meglehet, nélkülük már 1942-ben nem lett volna Magyarország…

 

A KIVONULÓK

A hadsereg kivonuló létszáma 207 000 fő volt, s három hadtest vonult ki: III. szombathelyi, IV. pécsi és VII. miskolci, amelyek a saját hadrendi alakulatukból csak kettőt vehetek igénybe, a harmadikat idegen alakulattól kapták, éppen azért, hogy az ország (az akkori Magyarország, a Felvidék déli részével, Észak-Erdéllyel, Kárpátaljával és a Bácska-Bánáttal) egyenletesen legyen terhelve. Ez a pozitív elv a kivonuló csapatok körében nagy feszültség forrása lett, mert sokan mondták, mi az, hogy a többi falubeli nem vonult be, és hogy-hogy a másik falu, a másik megye fiai nem mentek katonának?! A 17 000 munkaszolgálatos (a muszosok), építő alakulatok voltak: minden egyes hadtestnek egy ugyanazt a hadrendi számot viselő munkaszolgálatos zászlóalja is volt. Ezek, az akkori hadsereg szerint fegyveres szolgálatra nem, de honvédelemre alkalmas emberek elsősorban zsidók, baloldali vezetők, szakszervezeti aktivisták, vagy éppen vallásuk miatt a fegyverviselést megtagadók voltak. A musz alakulatok műszaki, utász-hidász tevékenységet végeztek, általában polgári ruhában, de katonasapkában szolgáltak. A zsidók sárga, a nem zsidó munkások nemzetiszín karszalagot kellett viseljenek. A 150-200 fős századokra 12-20 keretkatona vigyázott. Ennek a keretnek, azaz őrszemélyzetnek a hozzáállása nagyban meghatározta a musz-század életét. Általánosságban elmondható, egyáltalán nem volt rosszabb a muszosok helyzete, mint a fegyveres honvédeké, de nem szabad általánosítanunk. Kint volt a Donnál két különleges büntetőszázad is, a 401 és 402-es, amely közül az elsőben szolgált Kossa István szakszervezeti vezető, a Dunától a Donig című élvezetes és tanulságos visszaemlékező kötet szerzője. (Nem szép dolog volt lapátot adni és sokszor felszerelés nélkül aknát kerestetni életerős férfiakkal, de el ne felejtsük, a Magyar Néphadseregnek a Rákosi korban tucatnyi politikai büntetőszázada volt a rettegett ÁVH felügyelete alatt!)

A 2. magyar honvédhadsereg parancsnoka vitéz Jány (eredetileg Hautzinger) Gusztáv vezérezredes, a vezérkari főnök Rakovszky György vezérőrnagy, aztán később Kovács Gyula vezérkari ezredes (vezérőrnagy) volt.

A hadsereg a 2. és 6. német, valamint a 8. olasz és 3. román hadseregekkel és a 4. német páncéloshadsereggel együtt a Maximilian von Weichs vezérezredes parancsnoksága alá tartozó „B” hadseregcsoport alárendeltségébe került, amely a „Dél” hadseregcsoport átszervezésével alakult meg.

 

 

KIVONULÁS

Jány Gusztáv és a hadseregtörzs május 20-án érkezett meg Kurszkba, és a csapatok többségének vonatból történő kirakása szintén Kurszk körzetében történt. De sok alakulatnak a kevés és a partizánok által támadott vasúti vonalak miatt csak a front mögött több száz, egyes esetekben 1000 kilométerre biztosítottak kirakodási lehetőséget. Ezután honvédeink megerőltető gyalogmenetben zárkóztak fel a többi alakulathoz.  A hadsereg egésze 1942. április 17. és június 27. között érkezett ki a hadműveleti területre, ahol nem a beígért német ellátmány (korszerű fegyverek, lőszer, szállítóeszközök és élelem), hanem katonai feladatok várták fáradt honvédeinket. Így például a 6. könnyű hadosztály a brjanszki erdőrengetegben vette fel a harcot az ott tartózkodó több ezer fős partizáncsapatok ellen, a szintén a III. hadtesthez tartozó 7. és 9. könnyű hadosztályok pedig bekapcsolódtak a június 28-án meginduló 1942-es nyári nagy német offenzívába, így honvédeinknek kellett elfoglalni a többszörös védőgyűrűvel övezett Tyim városát. (Már itt megmutatkozott honvédseregünk több problémája, amit észrevettek a németek, de a szemben álló oroszok is: minden egység maga kíván megoldani minden hőstettet, ha kell, nagy veszteséggel bíró gyalogrohammal; a lóval vontatott ezredtüzérség messze lemarad, így tűzfedezet nélküliek a támadások; a rossz logisztika miatt hamar elfogy a lőszer és élelem; nincs megfelelő páncélos erő az áttörésekre; a menekülő oroszokat gyalog képtelenség üldözni!) Páncéloshadosztályunk csak július 10-ére érkezett ki Kurszk és Sztarij Oszkol körzetébe, és kezdte meg a felzárkózást.

 

HÍDFŐCSATÁK

Csapataink a Don túlpartjáig, sőt azon is túl üldözték a rendezetten visszavonuló szovjet erőket. Azok légi és tüzérségi támogatást igénybe véve három erős hídfőt építettek ki és tartottak meg a Don „magyar oldalán”. Ezek a hídfők, amelyek egy ellentámadás kiinduló pontjai lehettek (és lettek is januárban!), rendkívül aggasztották úgy a magyar, mint a német vezetést. A rekkenő nyári melegben több nagy és rendkívül véres támadást hajtottak végre csapataink, de csupán német segítséggel tudtunk valamicske eredményt elérni. Már szeptember végén ezt írta Lajtos Árpád, a hadsereg vezérkari századosa:

1942. szeptember végével leharcolt, létszám és anyag tekintetében erősen megfogyatkozott, önbizalmában legalábbis megrendült magyar hadsereg állt a Don partján, vele szemben már minden vonatkozásban fölényes ellenfél. Mind ez ideig elmaradtak azok a kiegészítések, amelyeket induláskor kilátásba helyeztek, és az eddigi események során nélkülözhetetlennek is bizonyultak. A doni magyar hadsereg mindinkább úgy érezte, hogy otthon már "leírták". A tél küszöbén áll, de az ehhez szükséges segítségből eddig semmit nem látott. Mindenki a váltást várja.

 

A DON-KANYARBAN

A németek minden meglévő szállítási kapacitást a Sztálingrádnál harcoló csapataik ellátására vetettek be, így a magyar hadsereghez már szinte semmi nem érkezett. A hadseregcsoport nem tudott elegendő mennyiségű takarmányt szállítani, ezért a hadsereg már szeptember végén kénytelen volt a lóállomány nagy részét ún. "lóteleltető állomásokra" visszavonni a front mögé 150–200 km-re. Ennek következtében gyakorlatilag megbénult a hadsereg belső ellátó hálózata. Az arcvonalban lévő csapatok alig-alig kaptak fűtő- és építőanyagot, szakadozott az utánpótlás, az oroszok meg az élelemnek a frontvonalba történő kiszállítását is heves aknavető tűzzel akadályozták meg!

Gyűltek a viharfelhők: az éhező, fázó, elkeseredett, szó szerint lerongyolódott csapatainkkal szemközt a szembenálló szovjet erők mindent elsöprő támadásra készültek. Erre utalt a fogságba esett szovjet katonáknál megtalált töméntelen amerikai húskonzerv, vadonatúj fegyverzet, jó és téli egyenruha. A szovjet tüzérség pedig már éjszaka is lőtte állásainkat.

Az orosz tél beköszöntével a hiányosságok egyre súlyosabb problémákat okoztak. A téli felszerelés hiánya miatt sok volt a fagysérült, a hiányos táplálkozás és fűtés tömeges megbetegedésekhez vezetett. Az itthon nem tapasztalt -30-40 Celsius fokos hideg és a felszerelésbeli hiányosságok harccselekmények nélkül is súlyos veszteségeket eredményeztek.

 

VÉRES DON

1943. január 12-én két szovjet hadsereg és egy önálló hadtest támadást indított a 2. magyar hadsereg állásai ellen. Céljuk a front áttörése, honvédcsapataink felmorzsolása, lehetőség szerint bekerítése. – 40 Celsius fokos hidegben órákon át tartó nehéztüzérségi előkészítést követően megindult a szovjet támadás (több száz harckocsi és rohamozó lövészzászlóaljak) az urivi hídfőből. (Ezért is hívja sok forrás az eseményeket urivi katasztrófának, vagy egyszerűen urivi áttörésnek.)  A hivatalos magyar jelentés szerint az itt védekező 7. könnyű hadosztály 4. gyalogezrede a nagy hideg ellenére hősiesen harcolt, és az első támadásokat visszaverte, de nagy veszteségek következtében megingott a vonala. Jány vezérezredes kérte (de nem követelte, vagy akár parancsolta!) a tartalékban lévő úgynevezett Cramer-csoport bevetését, amelyben a frontvonalunk mögötti minden német és magyar harckocsi, páncélvadász és rohamlöveg volt összevonva. Ekkor pedig – talán – még meg lehetett volna állítani a nagy veszteségeket szenvedő oroszokat. A szemtanúk szerint szovjet a harckocsik százával lángoltak és egész hullahegyek voltak frontvonalunk előtt. Éppen ezért Cramer altábornagy úgy gondolta, ha a rosszul felszerelt magyarok ilyen „könnyedén” visszaverték az oroszokat, akkor az nem is „igazi” támadás, ezért „felülbírálva” Jány sürgetését nem volt hajlandó harcba küldeni a rá bízott egységeket. Ekkor Jány telefonálgatni kezdett a német főparancsnoknak, de vagy nem kapott vonalat, vagy pedig lehűtötték, hogy ne idegeskedjen.

Másnap a szovjetek további erőket vetettek be, és 10 km-es szakaszon áttörték a tegnapi harcoktól teljesen legyengült IV. hadtest védelmét. A havas, nyílt terepen a kiépített állások hiánya miatt az első vonalból kiszorított honvédek nem tudtak új arcvonalat kialakítani, és visszavonulásba, helyenként menekülésbe kezdtek. A résen özönlöttek át a szovjet egységek, és északra kanyarodva a III. hadtest hátába kerültek.

Január 14-én a scsucsjei hídfőből is kitörtek a szovjet csapatok, ezzel egyidejűleg a hadsereg déli szomszédja, a 8. olasz hadsereg ellen is megindult a támadás, amely gyorsan tért nyert, és az olaszokon áttörő szovjet csapatok észak felé fordultak, a magyar arcvonal mögé. Bekerítés fenyegetett!

A német felsőbb parancsnokság „az utolsó emberig kitartani a Donon” hadparancsát továbbította Jánynak, aki azt minden gondolkodás nélkül tudomásul vette, sőt szigorúan továbbította is. Pedig akkora egyre másra jöttek be a jelentések: nincs lőszer, nincs működőképes ágyú, nincs állás, de ezrével jön hurrá-á-ázva az orosz, az elöl jövőknél mind géppisztoly, ráadásul minden gyalogos egységet két-három harckocsi is támogat. Ebben a helyzetben valóban csak meghalni lehet, de értelmetlenül, az ellenállás minden cseppnyi esélye nélkül.

 

AZ ÖSSZEOMLÁS

A lőszer-fegyvervesztett katonákat a parancsnokok hátra küldték, hiszen ököllel nem lehet megállítani egy harckocsit! De a reményüket veszített honvédtömegek értelmetlennek találva a további ellenállást, eldobálták fegyvereik és hátra felé özönlöttek.

Az ellenálló katonák viszont fékezték, ahogyan tudták a mind erőteljesebb orosz nyomást. Lépésenként hátrált a legtöbb egység, bár volt sok olyan tiszt, aki a későbbi felmentésben bízva, vagy rettegve a visszavonulás elrendelésétől, bekerítette magát és egységét.

1943. január 24-ére viszont már legalább 100 000 fős véres vesztesége volt seregünknek. (Véres veszteség: halott, eltűnt, sebesült, hadifogságba esett.)

Ekkor adta ki Jány Gusztáv hírhedt hadparancsát:

294/2. hds. I. a. 43. I. 24. szám

HADPARANCS

[...] 2. Vegye tudomásul mindenki, hogy innen sem betegség, sem sebesülés, sem fagyással el nem engedek senkit. Azon a területen, hol gyülekezésünket elrendelték, hol az újjászervezést végrehajtjuk, ott marad mindenki, míg meg nem gyógyul, vagy el nem pusztul.

3. A rendet és a vas fegyelmet a legkeményebb kézzel, ha kell, a helyszínen való felkoncolással, de helyre kell állítani. Ennél kivétel nincs, legyen az tiszt vagy rendfokozat nélküli honvéd, aki parancsomnak nem engedelmeskedik, az nem érdemli meg, hogy nyomorult életét tovább tengesse és nem engedem, hogy szégyenünket bárki is tovább nagyobbítsa. [...]

vitéz Jány vezds. hds. pk.

Ezt a parancsát később hatályon kívül helyezte.

1943. április 4-én hadseregparancsban ezt állította:

"Az eddig beérkezett harcjelentésekből és egyéb adatokból megállapítom, hogy a 2. magyar hadsereg a téli hadműveletek folyamán becsületét nem vesztette el, hanem sokáig a Don-parton keményen állta a harcot, sőt a hadsereg egyes csapattestei és ennél magasabb kötelékei olyan ragyogó fegyvertényekkel tűntek ki, melyek a régi magyar katonai hírnévhez mindenben méltóak, és felveszik a versenyt bármely hadsereg kimagasló fegyvertényeivel."

A hadsereg maradványait április végén hazaszállították, a hadsereg-parancsnokság működését 1943. április 30-án beszüntetnek nyilvánította.

 

(Egy kis személyes: drága jó nagyapám, aki Istennek hála, nem volt a Donnál, viszont harcolt más frontokon, már kisfiú koromban is azt mondogatta nekem: „Kisfiam, el ne felejtsd, a német nem volt barátunk… De az orosz se az!)

 

FŐSZEREPLŐK

Vitéz Jány Gusztáv vezérezredes (Rajka, 1883. október 21. – Budapest, 1947. november 26.)

Édesapja Hautzinger Sándor (német és lengyel származású), a császári és királyi 76. gyalogezred korábbi őrmestere, szatócs, majd gazdálkodó Lébényben. (Fűszerüzletük, vendéglőjük volt ott.) Édesanyja Jány Vilma. Az ő családnevét vette fel 1924-ben, vitézzé avatásakor.

1905-ben hadnaggyá avatták, az I. világháborúból századosként szerelt le. Majd 1920 októberében jelentkezett a szerveződő (újjászerveződő) magyar királyi honvédségbe. A híres-neves Ludovika Akadémián tanított harcászatot. (Többek között Horthy azért is akarta Jányt a 2. magyar hadsereg élére, mert a királyi honvédség egyik legképzettebb katonatisztje volt.)

Horthy tulajdonképpen hosszú karrierje jutalmaképpen szánta Jánynak a győztes német hadjáratban való részvételt.

Hadseregparancsokként is gyakran látogatta a csapatokat, így eshetett, hogy egy szemléje során, 1942-ben aknavető szilánkoktól bal alkarján megsérült. (Budapesti gyógykezelése alatt, augusztus 28. és október 7. között a fronton Csatay Lajos altábornagy helyettesítette.)

1942 őszén – a hadszíntérre látogató Nagy Vilmos honvédelmi miniszter közbenjárásával – felmentését kérte Horthy Miklós kormányzótól, tiltakozásul a német hadvezetés által a magyar hadseregtől megkövetelt, végrehajthatatlanul nehéz feladatokra, amelyek mellé a kért támogatást a hadsereg nem kapta meg a német vezetéstől a hadsereg fegyverzetének és felszerelésének megerősítésére, arcvonal mögötti kiképzésére. Kérelmét Horthy elutasította.

1943. január 24-én, hadseregének felbomlása után kiadta „A 2. magyar hds. elvesztette becsületét…” kezdetű hírhedt parancsát, amely egyrészt a kilátástalanul küzdő magyar honvédek számára megalázó volt, másrészt hivatkozási alapot adott a németeknek. (Vagyis, ezután a német visszaemlékezések szerint mi veszítettük el a háborút, és nem a német árjahősök! – Kísért a hasonlóság, hogyan cikkez a „világsajtó” az afganisztáni „nem harcoló magyarokról”!)

A világháború után a Budapesti Népbíróság a háborúban betöltött szerepe miatt golyó általi halálra ítélte, mivel egyrészt a háború Magyarországra kiterjesztését, az országnak a háborúba történő fokozottabb belesodródását megakadályozni nem törekedett, másrészről a háborúra vonatkozó nemzetközi jogszabályokat súlyosan megsértve, emberek törvénytelen kivégzésének és megkínzásának felbujtója volt. Mindkét vádpontban a bűnösség megállapítása az akkori jogszabályok – így a Népbíróságokról elfogadott, törvénnyel megerősített rendeletek szerint is – jogszabálysértő volt. Jány nem kért kegyelmet, az ítéletet 1947. november 26-án végrehajtották a régi Gyűjtőfogház udvarán.

1993. október 4-én a Legfelsőbb Bíróság – a Legfőbb Ügyészség felülvizsgálati indítványára – Jányt az ellene emelt vádak alól jogilag felmentette.

 

VATUTYIN, Nyikolaj Fjodorovics a voronyezsi front vezénylő tábornoka (1901-1944)

 

1929-ben fejezte be tanulmányait a katonai akadémián, majd hamarosan a vezérkarhoz került. 1941-ben a vezérkari főnök helyettese lett. Zsukov barátja volt, de Sztálin nem kedvelte. Első fontos frontparancsnoki megbízatását 1942-ben kapta, amikor a voronyezsi front élére került. A sztálingrádi csata idején az átszervezett délnyugati front parancsnoka.

1942 végére a szovjet vezérkar felismerte, hogy a Volgához való előretörés során a 6. német hadsereg szárnyai elnyúltak, és ezeket a német erőknél rosszabbul felszerelt és alacsonyabb harcértékű - román és olasz csapatok biztosították. Ezért - miközben Csujkov tábornok 62. hadserege a város védelmében csak a legszükségesebb utánpótlást kapta - az újonnan felsorakoztatott tartalékokat a szovjet szárnyakra, az ellentámadás céljaira csoportosították át. November 19-én az úgy Hitler, mint Sztálin számára stratégia és érzelmi szempontból is kiemelkedő fontosságú Sztálingrád városától észak-nyugatra a Délnyugati Front, vagy más néven a Voronyezsi Front (Vatutyin tábornok) és a Doni Front (Rokosszovszkij marsall) csapatai készülődtek. Az ostromolt várostól délre pedig a Sztálingrádi Front (Jerjomenko marsall) már novemberben megindította támadását. A Tengelyhatalmakkal szemben álló szovjet erő ezen a frontszakaszon 11 hadsereg, közöttük hat páncélos hadsereg volt. (És kiemelkedő számban képviseltették maguk az elit fegyverzetű és harcos állományú gárdahadseregek is.) A frontot mindkét szárnyon egyetlen nap alatt áttörték, egyetlen nap leforgás alatt szétverték úgy a harmadik, mint a negyedik román hadsereget is, hogy ettől a románoktól északabbra álló nyolcadik olasz hadsereg is veszélyes helyzetbe került. Közben Sztálingrádtól nyugatra a gyorsan előretörő páncélos tömegek december 23-án a Don melletti Kalacsnál találkoztak, és ezzel sikerült teljesen bekeríteni a von Paulus tábornok vezette 6. német hadsereget. A német tábornokok látták a veszélyt és az akkor még fent álló lehetőséget is egy sikeres kitörésre és visszavonulásra, de a végletekig makacs Hitler megtiltotta a hátrálást. Ezt követően már remény sem volt a 6. hadsereg felmentésére. A szovjetek sikeresen stabilizálták a bekerítés gyűrűjét, majd több kiegészítő offenzívát indítottak. Ezek egyike volt december második felében először a 8. olasz, majd januárban a Don-kanyarban a 2. magyar hadsereg hátrálásra kényszerítése.

Vatutyin ezt követően 1943 tavaszától ismét a voronyezsi frontot (később 1. ukrán frontnak nevezték) irányította. A kurszki ütközetben megállította Manstein támadását, később visszafoglalta Harkovot, majd Kijevet is.

1944 elején a Rovno felszabadítására indított hadművelet során ukrán nacionalisták csapata tőrbe csalta és a kialakuló tűzharcban halálosan megsebesült. Sztálin nem siratta, pedig Nyikolaj Fjodorovics Vatutyin halálával egy kiváló tábornokát veszítette el a szovjet haderő.

Tovább a filmhíradókhoz!