Március

in fekete március, Horthy, március, német megszállás, Nagy Napok

Fekete március

 

Amikor nem csupán Magyarországon, hanem bárhol a világban magyar emberhez szólunk, március kapcsán mindnyájunknak a dicsőséges március „ugrik be”, mármint Petőfiék 1848. március 15-éje, a rendszerváltás óta vörös betűs nemzeti ünnepünk. Az már viszont kevesebbeknek, csak a történelem iránt érdeklődőknek jut eszébe, hogy volt más márciusunk is, amelyről meg kell emlékeznünk. Az egyik még mindig a forradalom és szabadságharc márciusa, Bem apó Erdélyt visszafoglaló hadjárata, de volt emellett egy szomorú, egy fekete március is hazánk történelmében. Ha meg szomorú, miért kell megemlékezni róla? Mert a nemzeti gyásznapokról is megemlékezünk: október hatodikáról (aradi vértanúk) és november negyedike (az ’56-os forradalmunk szovjet tankok általi leverése).

Az a március, amelyről Nagy Napok rovatunkban szó lesz, március 19-hez köthető, és kétszeresen is fekete: fekete egyenruhás csapatok, leginkább SS katonák igázták le hazánkat, másrészről e fekete, szomorú naptól hazánk, az akkori Magyar Királyság megszállt, leigázott országként tehetetlen bábként sodródott bele abba a totális, mindent elpusztítani akaró háborúba, amelyből ama kor jobb politikusai, vitéz Nagybányai Horthy Miklós kormányzóval az élen szerettek volna kimaradni.

Horthy és köre már 1920-ban tudták, hazánk nehéz évtizedek elé tekint. Egyrészről önálló Magyarország 1526-tól nem létezett, a Magyar Királyságként megjelenő államalakulat a Habsburg Birodalom része volt. Sorsunkat négy évszázadon át, ugyanúgy, ahogyan a csehekét, vagy Erdély népeiét Bécsből irányították. Ezért is érte értetlen döbbenetként az akkori magyarságot, hogy bennünket is, ugyanúgy, sőt jobban büntetnek a nagyhatalmak, mint Ausztriát, amely még belőlünk is kapott! Horthy Miklós azonban megértette, bár karja-lába nincs az akkori Magyarországnak, legértékesebb földjeinket és a magyar nép egyharmadát is „elcsatolták”, mégis itt egy négy évszázada várt történelmi lehetőség, megmutatni a világnak, létezik még a magyarság, úgy, mint önálló állam, és mint fogalom. Nem igaz az a későbbi (kommunista) vád, miszerint Horthy és köre mindent egy lapra, a német győzelemre tett volna fel, éppen hogy a több vasat is a tűzben tartó politika jellemezte a Horthy-korszakot. Gondoljunk itt Horthy István, a később repülőbalesetet szenvedett kormányzó-helyettes, vagy Teleki Pál gróf, miniszterelnök nyíltan hirdetett angolbarátságára. Nyílt sisakú, lovagias viselkedés jellemezte az idősödő kormányzót és körét, akik semmi esetre se nyúltak volna olyan aljas módszerekhez, mint például a már két világháborúban fegyvertársai ellen forduló Románia. Csakhogy egy háború nem az igazi lovagok összecsapása! A náci német titkosszolgálat figyelemmel kísérte a különutas, és később egyre hintapolitikásabb magyar vezetőket, olyannyira, hogy az már a közvélemény előtt is nyilvánvaló volt. Ezért is lehetett, hogy Teleki Pál öngyilkosságakor vagy Horthy István balesetekor majdhogynem nyíltan emlegette mindenki a németek kezét.

Az akkori magyarok úgy hitték, különutas magatartással a totális háborúból kimaradva a „béke szigete” maradhat hazánk, hiszen a szovjet légierő egy-két bosszútámadásától eltekintve, amelyek inkább riadalmat, mintsem komoly károkat okoztak, 1944-ig békés életét élte a Magyar Királyság. De egyszerre több fekete felhő is jött: keletről a megállíthatatlan tömegű szovjet gőzhenger, délen már gyülekeztek a horizont mögött a több száz, sőt ezernyi gépből álló szőnyegbombázó angolszász gépkötelékek, Berlinben pedig egyre nagyobb lett a bizalmatlanság.

A történelemben sosincs HA, mégis az akkori politikusok ebbe a HA-ba kapaszkodtak, és ezért dolgoztak minden erejükkel. HA az angolszászok Jugoszláviánál partra szállnak, és HA elérik hazánk területét, HA a bolsevista csapatok nem akarnak a saját szövetségeseikkel is harcolni, akkor Magyarország… Persze Horthy és az akkori „elit” saját hatalmát is át kívánta menteni hazánk megmentésével együtt! És éppen ezt, a Horthy-éra átmentését nem kívánták Moszkvában, sem Sztálin, sem a mellé settenkedő magyarországi kommunisták. Hogy ők vehessék kézbe a hatalmat, a Horthy-rendszernek pusztulnia kellett, ha kell, egész Magyarországgal együtt! És a nyugatiaknak is ez volt az érdekük: legyen a Lajtán keletre vörös uralom, szovjet megszállási övezet, és ezzel legyen ezzel a németek legyőzése után egy másik, egy „jó nagy ellenség”. Egy olyan ellenség, amellyel szemben a háború befejezése után is lehet fegyverkezési versenyes „hideg háborút” folytatni.

Horthy és köre álmot kergetett, mesés álmokat. Se kelet, se nyugat, se senki nem volt barátunk.

Hiába mondta Churchill Teleki Pál halála után, hogy Teleki szellemének és Magyarországnak helye lesz a jövendő béketárgyaláson, mikor ez az idő eljött, erre már senki, még maga Churchill se emlékezett. Hazánk a második világháborút is úgy fejezte be, mint az előtte valót, legyőzve, kifosztva, megalázva és megszállva. Ráadásnak a másodszori franciaországi békediktátumok nem csak visszahozták, tetőzték is az első igazságtalanságait. A magyarlakta részek mind visszakerültek a majdnem a háború végéig hű náci Szlovákiához, karokat messzire kilendítő Romániához és vissza Horvátországhoz. Pedig ezen országok mind meneteltek Hitler oldalán. Akkor miért? Mindehhez elég volt részükről egy manapság is dívó szlogen: „Magyarország az utolsó csatlós”.

Ez nem igaz! Hazánkat az SS sereg 1944. március 19-én megszállta, innentől kül-és belpolitikájában a kormányzat Berlin bábjaként, a német megbízott ellenjegyzésével szerepelhetett.

 

A MARGARÉTA HADMŰVELET

A németek már 1943 szeptemberében kidolgoztak egy Magyarország megszállására szóló hadműveleti tervet. Ez a "Margarethe" (Margaréta) fedőnevet kapta. Lényege az volt, hogy a német csapatok Szerbia, Horvátország, Szlovákia és Harmadik Birodalom ausztriai területe felől a megszállás elrendelésekor benyomulnak az országba, és birtokba veszik a fontosabb objektumokat. A tervezés során a német hadseregben számos lehetőséget mérlegeltek Magyarország megszállásával kapcsolatban, és ebben még a Magyarország elleni hadműveletre mindig készségesen kapható szlovák és román csapatok bevonását is tervbe vették. Csakhogy a német titkosszolgálatok úgy értékelték a terv eme részét, hogy a magyaroknál össznemzeti ellenállást váltana ki szlovák és román megszálló katonák jelenléte. Így a tervet „mérsékelték”, és csak német Wehrmacht és Waffen SS egységek bevonásával számoltak. De még így is tartottak az ellenállástól, ezért a megszállandók becsapására, „altatására” és megosztására építettek. A németek jól tudták, hogy több katonatiszt és politikus is van, akik még ekkor is struccként fejüket dugva, feltétlen hisznek a német győzelemben – a végső győzelemben! Ezeket – elsősorban a katonákat – kulcspozícióba kívánták segíteni, parancsnokló helyekre, hogyha majd szükség lesz rájuk, ezek a katonatisztek esküszegő módon megtagadják legfőbb haduruknak, a kormányzónak tett esküjüket.

A becsapás része volt a magyar hatóságok és vezérkar értesítése a német csapatmozgásokról, amelyek így nem kelthettek – a felületes szemlélőben – ellenérzést. Hiszen a német vezérkar értesítette magyar szövetségesét, hogy a keleti frontra, a közös ellenség, az orosz ellen újabb és újabb német csapaterősítéseket szán, éppen a legrövidebb út igénybevételével, Magyarország területén keresztül.

Csakhogy a német vasúti szerelvények nem tartottak tovább keletre, hanem Bicskénél és Ceglédbercelnél kirakodtak, és a belőlük kiszálló csapatokat Budapest irányában összpontosították. Ez volt az úgynevezett "Trojanisches Pferd" (Trójai Faló) fedőnevű hadművelet.

Néhány csendőr és honvédtiszt már ekkor figyelmeztetett, de a jó előre felsőbb pozíciókba helyezett németbarátok nem akartak tartani a német megszállás veszélyétől.

A négy irányból Budapest felé összpontosított támadó csoportosítások parancsot kaptak a honvédség lefegyverzésére, a magyar felszerelés, lőszerkészlet, a vasútvonalak és a hidak biztosítására, valamint az esetleges ellenállás maradéktalan letörésére. Ám a német terv legfeljebb elszórt, helyi magyar ellenállással számolt, ezért általánosságban a honvéd csapatok laktanyáikban való elszigetelését és átmeneti lefegyverzését írta elő.

Bár betervezték a nagyobb városaink terrorbombázását (azaz szövetségesüket bombázták-pusztították volna!), de végül ettől eltekintettek. (Német precizitás: felesleges megtörésünkre a sok bomba, azok mennyibe kerülnek, és legfőképpen másutt nagyobb szükség van rájuk.)

Közben a németek barátságos arcot mutattak. Hitler március 15-én késő este a budapesti német követ útján Horthy Miklós kormányzót klessheimi kastélyába hívta (március 18-ra), azzal, hogy a keleti hadszíntéren lévő honvéd csapatokról kíván sürgősen tárgyalni. Horthy kíséretével (Ghyczy Jenő külügyminiszterrel, Csatay Lajos honvédelmi miniszterrel és Szombathelyi Ferenc vezérezredessel, a Honvéd Vezérkar főnökével) március 17-én különvonatán elindult, és 18-án délelőtt érkezett meg. Az ellenállásra parancsot adható személyeket így eltávolították, sőt „német védnökség alá helyezték”.

Horthyt azonban nem volt könnyű becsapni. Számot vetettek még 15-én este azzal, mi van, ha nem tesznek eleget a szíves meghívásnak. A tanácsadók és politikusok mind a „húr nem feszítés” álláspontján voltak. A lovagias urak szerint, mi nem támadhatunk, üssön, ha akar előbb a német…

És a német ütött!

Adolf Hitler a saját dolgozószobájában, négyszemközt közölte a magyar kormányzóval, hogy Németország számára elfogadhatatlan a magyar kül- és belpolitika, különösen kitért az angolbarát hangokra és a zsidóságot érintő intézkedésekre. (Akkor már voltak úgynevezett zsidótörvények, amelyek a zsidóságot megkülönböztetéssel és bizonyos szakmák esetében korlátozással vagy kirekesztéssel sújtották, de fizikai atrocitás, egyedül a német éra alatti Európában még nem érte őket. Hitlernek ez nem tetszett.) Ezután a Führer bejelentette, hogy Kállay Miklós miniszterelnök árulása (értsd: angolokkal való tárgyalása) miatt a német csapatok megszállják Magyarországot. Ezután több viharos megbeszélés következett. Horthy nem volt hajlandó közös nyilatkozattal legitimálni az akciót, Hitler pedig megtagadta csapatai visszarendelését. A kormányzó óva intette Hitlert a független és szuverén Magyarország megszállásától, utalt a következményekre, majd felháborodva távozni készült, de a nácik ezt nem engedték meg. (Átlátszó ürüggyel, légiriadóra hivatkozva késleltették Horthy különvonatának távozását, majd váratlanul „békeebédre” invitálták a magyar küldöttséget, mintha semmi sem történt volna ezelőtt.)

Ezenközben idegfeszítő percek teltek, béke vagy háború, azaz csendes megszállás vagy véres harc a két szövetséges, papíron szövetséges között. Szombathelyi Ferenc vezérezredes Hitlerhez ment, és minden ékesszólását és érvét latba vetve igyekezett meggyőzni a Führert a megszállás feleslegességéről. Kérte, hogy a kormányzó 24 órán belül, hazautazását követően juthasson elhatározásra a német megszállás kérdésében. Azt is javasolta, hogy a németek által kiszemelt Imrédy Béla helyett az ugyancsak németbarát Sztójay Döme, a volt berlini magyar katonai attasé legyen Magyarország miniszterelnöke. Továbbá békítőn egy újabb Hitler-Horthy megbeszélést szorgalmazott. Szombathelyi Ferenc vezérezredes oda-vissza rohangált Horthy és a náci vezér között, mire a magyar kormányzó engedni kezdett, és Hitler is lecsillapulni látszott. A németek közleményt adtak ki, amely szerint csapataik bevonulása Magyarországra „kölcsönös megegyezés alapján” következett be.

A Honvéd Vezérkar főnökének jelentős szerepe volt Horthy meggyőzésében, illetve a megszállás vér nélküli lefolytatásában. Szombathelyi Ferenc vezérezredes ugyanis jól ismerte a magyar hadsereg gyengeségét, és látta annak katasztrófáját, ha ez a gyenge hadsereg megkísérli az ellenállást a még mindig világhatalom Németországgal szemben. Ezért március 18-áról 19-ére virradó éjszaka parancsot adott ki, amely a honvédség csapatainak megtiltotta a fegyverhasználatot a bevonuló németekkel szemben.

 

MÁRCIUS 19.

Március 19-én hajnali 4 órakor megindult a "Margarethe I" hadművelet. 40-50 ezer német jött, de 300-400 (főleg korszerű) harckocsit és rohamlöveget hoztak! A megszállást végrehajtó német csapatok Maximilian von Weichs tábornagy parancsnoksága alatt voltak, ő egyben a balkáni "F" hadseregcsoport főparancsnoka és a Délkeleti Főparancsnok (Oberbefehlshaber Südost) is volt. A tábornaggyal a Donnál már találkozhattunk: ő gyalázta legvéresebb szájjal a magyarokat.

A magyar honvédség ellenállást nem fejtett ki: egyrészt, mert erre parancsuk volt a Honvéd Vezérkar főnökétől, másrészt a megszállást mindenütt segítségnyújtásnak álcázták.

Ellenállás csupán néhány helyen, közte a Várban történt, ahol a Koronaőrség kísérelte meg a túlerővel szembeni harcot.

Az akkor hazánkhoz tartozó Újvidéken a 16. honvéd határvadász-zászlóalj kerékpáros-századának tagjai is fegyverrel álltak ellen a vasúti hídon bevonuló német csapatoknak, mivel ők késedelmesen kapták meg az ellenállást megtiltó parancsot. A tűzharcban egy magyar katona halálosan, egy másik könnyebben megsebesült. A németek, akik egyes források szerint 26 fő véres veszteséget (főleg tiszteket) veszítettek, lefegyverezték a helyőrséget, és parancsnokát, Tömöry Jenő vezérkari ezredest őrizetbe vették. Egyes adatok szerint ellenállási kísérletre került sor Sopronban, Győrött, Székesfehérvárott és a budaörsi repülőtéren is, de ezeket a német csapatok kölcsönös veszteségek nélkül elhárították.

 

FEKETE MÁRCIUS

Mivel a németek számára is elfogadható összetételű új magyar kormány kinevezése körüli huzavona még napokig eltartott, a németek továbbra is számoltak a magyar csapatok lefegyverzésével és Budapest elfoglalásával. Erre azonban már nem került sor, miután március 23-án délután megalakult a Sztójay-kormány. Aznap Antonescu román diktátor ismét Hitlernél járt Klessheimben, s megpróbálta elérni, hogy a németek üríttessék ki a magyar csapatokkal egész Kelet-Magyarországot (talán egészen a Tiszáig), mintegy előkészítve annak átadását Románia számára. Ezt a román törekvést a németek azzal hárították el, hogy a Tiszántúlt és Észak-Erdélyt március 24-én a magyar vezérkar tájékoztatásával, de belegyezésének be nem várásával Kuno-Hans von Both gyalogsági tábornok parancsnoksága alatt hadműveleti területté nyilvánították.

A német diplomácia 1944. március 24-én úgy fogalmazott: „a Margarethe-akció tulajdonképpeni célja az volt és annak kell maradnia a jövőben is, hogy a magyar haderőt, ezt a tűzfészket, a hadszíntér egy hadászatilag fontos pontján a háború tartamára és a további politikai és katonai fejleményeknek minden elképzelhető eshetőségére végleg és teljesen ártalmatlanná tegye”. Azaz, maguk a megszállók ismerték el ország-világ előtt a megszállás-hódítás nyilvánvaló tényét.

 

A KÖVETKEZMÉNYEK

A megszálló csapatok élén Budapestre érkezett egy, a német rendőrség különböző szerveinek 5-600 munkatársából álló speciális alakulat (Einsatzgruppe). Ebben a titkos államrendőrség (Gestapo) emberei mellett helyet kaptak a biztonsági szolgálat (SD - Sicherheitsdienst) szakértői. Az egységet Hans Geschke SS-ezredes vezette, aki erőit nyolc különítményre osztotta. A budapesti Gestapo parancsnoka, Alfred Trenker SS-őrnagy 32 emberével azonnal hozzálátott a politikai szempontból veszélyesnek tartott személyek letartóztatásához. Jól szervezett ügynökhálózata révén a Gestapo előre elkészített névlisták alapján dolgozott. Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter mellett a letartóztatottak között voltak szociáldemokrata parlamenti képviselők, újságírók, zsidó nagyiparosok, rendőri és katonai vezetők, arisztokraták és mások. Az ellenzék egyik vezéralakja, Bajcsy-Zsilinszky Endre képviselő pisztolylövésekkel fogadta a rá törő németeket. Néhány napon belül sok száz baloldali, legitimista vagy csak egyszerűen németellenes politikus és közéleti személy, valamint sok zsidó került fogságba. Bethlen István volt miniszterelnök bujkálni kényszerült, Kállay Miklós a török követségre menekült. Azok nagy része, akik az elmúlt években sokat tettek a németektől való függés gyengítésére, és most megszervezhették volna az esetleges ellenállást, az Astoria Szállóban és a budai hegyekben kialakított Gestapo-börtönökbe kerültek. Az első, verésekkel és kínzásokkal tarkított kihallgatások után néhány nappal a letartóztatottakat teherautókkal németországi börtönökbe és koncentrációs táborokba (főleg Dachauba és Mauthausenbe) szállították.

A németek és a magyar kollaboránsok gyorsan felszámolták az addig létező politikai ellenzéket és annak sajtóját. Betiltották a nem németbarát pártokat (szociáldemokraták, kisgazdák és liberálisok), a mérsékelt újságok és folyóiratok tucatjait (köztük például a Népszavát és a Magyar Nemzetet), továbbá egyesületek százait oszlatták fel. Megindult az államigazgatás és a közélet „németesítése”: a fővárost is beleértve lecserélték a városi polgármesterek kétharmadát, május elejére a 41 főispáni szék közül 29-ben már az új főispánok ültek. Lecserélték a vezérkari főnököt, számos tábornokot és rendőri vezetőt, a színházak, a Magyar Nemzeti Bank, az Állami Opera és a Magyar Rádió vezetőit. Ezekbe a pozíciókba németbarátok, a végső győzelemben hívők, fanatikus szélsőjobboldaliak kerültek.

Ezen közben újabb és újabb magyar katonák indultak a németek melletti húsdarálóba, a keleti frontra. 1944 júniusában már 300 ezer magyar honvéd harcolt a németek oldalán.

1944 tavaszáig Magyarországot nem bombázták a szövetségesek, a német bevonulással azonban megkezdődtek a légitámadások. A következő egy évben mintegy ezer települést bombáztak, ennek következtében 20 ezer ember halt meg.

A megszállás után megindult az ország kifosztása. Ugrásszerűen megnőtt a Németországba szállított olaj, szén, gabona és egyéb nyersanyagok, valamint élelmiszer mennyisége, miközben a nácik semmiért sem fizettek. A német tartozás januárhoz képest októberre megháromszorozódott, milliárdokra rúgott, ezzel párhuzamosan megindult az infláció, és csökkent a magyar lakosság ellátásának színvonala, majdnem minden fontosabb cikkre be kellett vezetni a jegyrendszert. Eközben a magyar hadiipar a németek számára termelt, sőt, Sztójayék beleegyeztek abba is, hogy a megszállás minden költségét és a német csapatok ellátását havi 200 millió pengő értékben Magyarország fizesse meg!

1944. május 15-én kezdődtek a tömeges deportálások. Július 9-ig több százezer zsidót fogdostak össze, majd marhavagonokban kiszállítottak őket az országból. Túlnyomó többségük Auschwitz-Birkenauba, a haláltáborba került. A nemzetközi tiltakozások és a szövetségesek sikeres normandiai inváziója hatására a kormányzó még maradék hatalmával élve leállíttatta a további deportálásokat. Ezzel a mintegy 200 ezres budapesti zsidóság egyelőre megmenekült. A zsidó lakosok mellett a cigányságot is atrocitások érték, és sok területen megkezdték az ő összegyűjtésüket és elszállításukat is. Ez a cigány holokauszt, lovári nyelven a pharajimos, „elpusztítás, elnyeletés”.

1944. augusztus 23-án a román csapatok fegyvereiket a németek ellen fordították. Ennek hatására a németek békülékenyebb hangot ütöttek meg Magyarországon. Horthy kihasználta a németek pillanatnyi megingását, és leváltotta a Sztójay-kormányt. Az új kabinet Lakatos Géza vezérezredes vezetésével alakult meg. Legfontosabb feladata a háborúból való kilépés megszervezése volt. De a nyugatiak az oroszokhoz utasítottak minket, Sztálin pedig feltétel nélküli megadást-behódolást követelt! A kiugrás előkészítése így félszívvel zajlott. De ez már egy másik történet…

Hazánk benne maradt a gyilkos háborúban, sőt annak is a legvéresebb közepébe került.

Szovjet megszállást szenvedtünk 46 évig, Moszkvában döntöttek azalatt sorsunkról, az 1947-es béketárgyaláson pedig még becsületünk is elvették. Van, ahol máig így hirdetik-tanítják: Magyarország az utolsó náci csatlós! És mindezt miért? Mert volt egy fekete márciusunk, 1944  márciusa. És 19-e, amikor sok minden eldőlt.