Mesterségem címere – Gáncsos Kármen bemutatkozása

in Gáncsos Kármen, Mesterségem címere, Kultúra

Gáncsos Kármen - újságíró (PegazusTv.hu munkatársa)

Debrecemben született (hölgyről lévén szó, nem mondjuk meg, mikor).

A Nyíregyházi Főiskolán újságírást tanult.

Magyar, angol és latin nyelven beszél.

Jelenleg Kiskunlacházán él.

 

Mesterségem címere – Gáncsos Kármen bemutatkozása

 

Hat évvel ezelőtt kezdődött. Fülledt, kora nyári, bortól, vodkától és felkorbácsolt érzelmektől mámoros éjszaka volt. Az utolsó.

-     Neked írnod kellene. - jelentette ki olyan elszántsággal a tekintetében, hogy egy pillanatra teljesen megszédültem. Ujjaim reflexszerűen fonódtak a karjára. Meg kellett kapaszkodnom, hogy az érzelmeim zúgó, morajló hullámai le ne sodorjanak a székről. Ma sem tudom biztosan, hogy mi történt velem. Talán a fejemben párolgó, egyszerre édes és kesernyés alkoholgőz homályosította el hirtelen a látásomat és léptetett rá a lelki gázpedálra, mielőtt az egyébként mindig józan, megfontolt és mértékletes ítélőképességem a kézifék után nyúlt volna; talán annak a bátor szerelmi vallomásnak az eufórikus mámora ejtett foglyul, mely alig néhány órával korábban szakadt ki belőlem; talán elvesztem és ott ragadtam a vallomást nem viszonzó, de fájdalmasan szép és gyengéd szeretettel rám tekintő férfi tengerkék szemeinek bűvöletében; talán az a felismerés sokkolt a maga elemi, megdöbbentő erejével, hogy az idegennek hitt ismerős ilyen egyszerűen, pontosan és őszintén olvas a lelkemből. Záporozni kezdtek a könnyeim és úgy tobzódtam a szenvedélyben, mintha világot pusztítottam és teremtettem volna egyszerre. Azon az éjszakán valami meghalt bennem, s akárcsak az egyiptomi mitológia szent tűzmadara, a főnix, hamvaiból újjászületett.

Másnap már csak a fejfájás tompított. Távolról visszhangzott a sorsomat megpecsételő három szó is: neked írnod kellene. De nem tétováztam sokáig, írtam. Írtam, mint oly sokszor már azelőtt és azóta is. Főleg vargabetűket. Szép, színes, cikornyás, kacskaringós, néha önmagába futó, máskor a lapról is kiszaladó, egyenetlen, olvashatatlan vargabetűket. A-tól Zs-ig, Zs-től A-ig, kétszer oda és háromszor vissza. Egyetemen koptatott padok; vaskos történelmi könyvek és forrásgyűjtemények; végeláthatatlan topográfia lista; szigorú tekintetű, monoton hangon beszélő politológus professzorok; önképző műhely az ifjú gondolkodópalánták számára; egy pszichiáter kórházszagú, rideg-fehér szobája; Pál-szerű fordulat a világot jelentő deszkák felé; egymásrautaltság, összezártság és önismereti lecke az idegen földön;  múltat felégető, otthont és szülőt is megtagadó elhivatottság és alázat; katartikus lelki meztelenség a színpadon és lelket nyomorító aláztatás a színfalak mögött; szalmaszálakból font barátságkoszorúk a budapesti éjszakák csalfa neonfényében; hideg hajnalok alatt nyirkos kisbuszban zötykölődve sorsközösséget vállalt ember-lelkek égető, felemésztő szerelme; bormámoros éjszakákon macskaszagú franciaágyban elvesztett identitás; ismeretlen város hólepte utcáin férfiujjak szorításának sajgó nyoma a karomon; felfoghatatlan űr a halál csuklyás harcosainak megsemmisítő ostroma után, újra és újra; álmaimban is zakatoló vonatok között, a bokámhoz láncolt bőröndök terhes nehezékével sosem volt csodaország és a tengerkék szempár megkísértése, újra és újra; a méltatlan áruló hattyúdala a kőszínház tekintélyes színpadán, újra és újra, végül utoljára.

Hirtelen elcsendesedett az élet, mint vihar előtt az ég, nyomasztóan sejtetve, hogy veszély közeleg. A sárga falaim között lelt magányban csak a szívdobogásom jelezte, hogy létezem.
A nyugalmas menedék hamar fojtogató börtönként szorult körém, majd egy késő tavaszi, esős hajnalon kitaszított magából. Bokáig gázolva a vízben, otthonom repedő, rogyadozó falai között, gyermekkorom penészedő, bűzlő maradványai felett eszméltem rá: felnőttem.

Kétségbeejtő létállapot ez. Poros, kövezetlen, elhagyatott földutak kereszteződésében maradtam magamra, szomjazva a választ, merre és hogyan tovább? Mindhiába. A bizonytalansággal teli végeláthatatlan élet-óceánban önsajnálat-örvény ragadta meg a lábam és rántott egyre mélyebbre és mélyebbre. Az orromon keresztül beszivárgó sós víz már a tüdőmet marta, én pedig megadóan, zsebre dugott kézzel vártam a halált. Hirtelen egy hosszú, fémszerű dolgot érintett az ujjam. Rögtön tudtam, hogy mi az.

-     Neked írnod kellene. - A hangja erősödött, ahogy megszorítottam a tollat, amit 6 évvel ezelőtt csúsztatott a zsebembe. Számadást végezve majd negyedszázadnyi létezésem felett, életemben először, egyedül és csakis magam miatt, magamért felelősséget vállalva, döntöttem. Most itt vagyok és írok. Mesterségemnek címere van, kemény fedél védi, rajta pecsét és aláírás. Nem jöttem ugyan Amerikából, de nyugatra tartok éppen. 24 évem sokszor 24 dobozba csomagolva várja az indulást. Megírom, ha odaértem.