Ahogy én láttam

 

 

Nagy szerencsém, hogy nem vagyok műkritikus, így nem kötnek gúzsba a szakmabeliek elvárásai. Igaz, ott van még a közönség és az előadók, de ők már megszokhatták, hogy csak a belterjes írásokban dicsérik körbe tetteiket.

 

Szubjektív kritikám tárgya a kisvárdai Doktorock színtársulat produkciója, mely akár látatlanban is megérdemli a dicsérő szót, mert nagyot vállaltak Stefan Heym Dávid király krónikája című regényéből készült rockopera színrevitelével. A mű keletkezésekor, 1972-ben már húsz éve kelet-német író a hatalom szolgálatának és az írói lelkiismeret összeegyeztethetőségének kérdését boncolgatja, ami bizony nem kimondottan a rockopera kedvelőinek és szerzőinek kedvenc témája. Ennek ellenére, vagy épp ezért kitett magáért a lelkes amatőr társulat, és számomra kellemes élményt nyújtott az augusztus huszonhatodikai előadás, ami Kemény Gábor, Kocsák Tibor és Miklós Tibor munkája révén született a regényből, és A krónikás címet kapta.

                                      

Ethán, ama bibliai krónikás nem járt szerencsével, és bizony illúziónak bizonyult hite, miszerint lehet elfogulatlanul igazat írni uralkodónak uralkodóról – ugye milyen ismerős – ami kis híján az életébe került. Ennél szerencsésebb volt színpadi alakítója, Nagy Lóránt, akinek nem sikerült túl jól az illúziókeltés, viszont nagyot alakított, mint rendező: A nézők figyelmét sikerült úgy strukturálnia, hogy a nehéz történet ellenére követhető volt maga a történet. Magam részéről bízom abban, hogy a jövőben sem hanyagolja el direktori ambícióit.

 

Dancs Jánosnak sem jött össze a kettős szerep, mert őrparancsnokként szépen megtalálta a hangját, viszont főpapként már a magasabb hangfekvés néha-néha nehezére esett, ellenben Csörsz Ferenccel, aki a főeunuch szerepében akadály nélkül énekelte a magasabb hangokat is. Ő egyike volt azoknak, akik a rájuk osztott dallamokkal valamelyest ellensúlyozták a darab komoly és komor zenéjét, illetve tartalmát, bár a „fogyaszthatóság” kedvéért többet is tehetett volna a dramaturgia. Sikeres „ellensúlyozó” művész volt Dr. Ragány Mihály is, aki a kancellár szerepében próbált közel kerülni a rock kedvelőihez, és néhány lelkes társával terelték a darabot az ő tetszésük felé. Ragány egyébként azon kevés előadók egyike Dr. Papp László mellett, aki valóban doktori címmel bír a Doktorock színre lépett társulatában.

 

A fiatal és csinos Gubik Petra sikeresen élte bele magát Ethán ágyasának, Lillithnek a szerepébe, igen empatikusan adta elő például a búcsú perceit, mikor Salamon király kedvére el kellett hagynia a Krónikást. Szerintem sokra viheti még, akár profi is lehet belőle, mint a Jászai- és Artisjus-díjas Nagy Anikó, aki a Művészetek Házában a vendégsztár volt. A nagy múltú színésznő tudásához és rutinjához nem férhet kétség, és bár szubjektivitásom határtalan, de számomra úgy tűnt, jobban játszik, mint énekel.

 

Mindig érdekes jelenség egy előadáson a közönség, mert illik dicsérni, ha legalább olyan lelkes, mint az előadók, és nem illik bántani őket, ha nincs kedvük a tapsoláshoz. No, ezzel Kisvárdán nem volt probléma, a borzalmas hőséget túllicitálva és persze állva tapsoltak, szóval a nézők tökéletesen befogadták az előadást – de lehet, hogy inkább az előadókat? Mert számomra kérdés, hogy műértésük, vagy inkább a szívüknek kedves előadókhoz való személyes kapcsolatuk motiválta őket a tetszésnyilvánításban. De bármi ösztönözte a nagyérdeműt, egy sikeres előadást illettek elismerésükkel.