Az első lépés az a négy évtized volt, ami a másodikat megelőzte. Egyik nagyszerű tanárom mondogatta a főiskolán, hogy az írás az olvasással kezdődik. No, hát olvasni nagyon szerettem mindig, tehát igen bizakodó lettem: Talán még az is előfordulhat előbb-utóbb, hogy nem csak én fogom olvasgatni, amit írok. A bizakodásom egészen addig tartott, amíg a fülembe nem jutott a macskáról és a kecskéről szóló anekdota, mely szerint egy régi magyar újságíró vélekedett arról, kiből lehet jó sajtómunkás. Persze a kecske bármilyen állat lehet, a lényeg, hogy nem elég tanulni az újságírást, ahhoz velünk született adottságok is kellenek – hangzik az intelem. Mert bizony egy kecskét is meg lehet tanítani egerészni, de a macskával soha sem kelhet versenyre. Ekkor lelassultam kissé, talán mégsem rólam álmodott Pulitzer, amikor díjat készült alapítani.

De az ember már csak olyan, hogy addig kutakodik, míg okot nem talál a reményre. Mert az történt, hogy egy másik nagyszerű tanárom, aki a gyakorlat híve volt úgy vélte, mindennap, de legalábbis gyakran írni kell. Nosza rajta, gondoltam, és írtam, ha kellett, ha nem, annál is inkább, mert nem csak noszogatott bennünket, hanem megjelenési lehetőséget is biztosított. A sok írásnak meg is lett az eredménye, mert azon túl, hogy valóban sokat fejlődtem ezek alatt az évek alatt, a tanárom hamar kiismert, és közölte; jó, jó, csak hát a megkésettség, meg ilyesmi… Mit mondjak, volt már jobb napom is.

Akkoriban került a látókörömbe Malcolm Gladwell angol származású kanadai szociológus és újságíró, aki szerint minden sikeres ember, aki nagyot alkotott a maga területén, nagyon sokat gyakorolta is kedvenc elfoglaltságát. Ismét megjött a kedvem, hiszen hála tanáromnak, igen sokat buzgólkodtam az írás területén, de ahogy minden rosszban van jó, úgy a jó sem jön csak úgy, egyedül, mert elkísérik a jóindulat kövei is. Mert bizony szerinte kétezer óra még csak a színvonalas amatőrködéshez alap, négyezer órányi lelkesedés után akár taníthatjuk is tudományunkat, és úgy nyolcezernél mondhatjuk, hogy igazán jók vagyunk a szeren. És kiből lesz profi? Hát abból, aki lenyomott tízezer órát, persze nem egész életében, hanem mondjuk az első húsz-harminc évben.

Úgy döntöttem, hogy nem számolgatok órákat, elfelejtem a hullámvasutat és úgy írok, ahogyan az ösztöneim diktálják. Magamra bízom magam – hiszen eltöltöttem már tízezer órát az ösztöneimmel, ami elég arra, hogy felismerjem azokat, sőt, néha már válogatni is tudok közöttük. Gladwell úgy gondolja, hogy az első gondolatot kell körüljárni és megvalósítani, ha pedig a macskákra gondolok, egészen meg jön a kedvem, hiszen ők is az ösztöneikre hallgatnak, és milyen sikeresek!