A kiállítás címe Tornyai Jánosnak egy kalandos körülmények között, műterme hajópadlója alól előkerült vázlatának a címe: „Fösteni a semmit” (Katalógus 21. oldal, balra fent.) A Vidor Fesztivál a cím alapján így hirdette meg a kiállítást: Akik festették a „sömmit”.
Ez a cím, mint látjuk, kissé torzítás, bár el kell ismerni, hogy marketingfogásként kitűnően működött nálam is, hiszen felkaptam a fejem: Festették a semmit? Ezért ezen az igen fülledt, meleg szombati nyárdélutánon én is elzarándokoltam múzeumunkba, megnézni magamnak a „sömmi” festőit. Bár jómagam rajztanárnak készültem, még nagyon régen, a múlt évezredben, és akkortájt sokat festettem, ma is teszem, mikor időm engedi, és ismerem, merem állítani a festőket, legalábbis a jelentősebb magyar festőket, mégis nagy kíváncsisággal vártam a szembenézést Tornyaival és barátaival.
Már a bejáratnál megvettem a kis katalógust, amelybe Istennek hála, nem néztem bele, gondoltam, majd otthon. Egy katalógus, egy művészeti könyv csupán csak reprodukálja, igyekszik reprodukálni a valóságot, és emlékeket kell ébresztenie egy kiállítás után, és nem szabad a kiállítást, az igazi találkozást néhány nyomtatott képpel helyettesíteni…
Hangulatos, érdeklődéscsigázó megnyitót tartott a polgármester úr, a múzeum igazgatója, a Móricz Zsigmond Színház igazgatója és maga a gyűjtemény tulajdonosa: Dr. Antal Péter ügyvéd, aki a Tornyai festmények előkerülése körüli jogi vitában találkozott ezekkel a képekkel. Majd beléjük szeretett, gyűjteménye értékes része lett, és féltett kincseit most megmutatta nekünk. Én, bevallom, úgy éreztem egy kissé magam, mint a misztikumba beavatott, és szívdobogva vártam a találkozást. A képekkel, a művekkel. Tornyai alkotásai esetében azokkal, amelyek úgy voltak kiállítva, elénk téve, ahogyan azok előkerültek a műteremből. Nem kell szabadkoznia a műgyűjtőnek, így lehetett érezni igazán a nagy mester keze nyomát.
A festmények nagy része vázlat, apró művek vásznon, farostlemezen és a legnagyobb többség kartonon. Első ránézésre szürkének, nem csak az elmúlt évszázad miatt porosnak, tompáknak, „bús magyar sors”-úaknak hatnak, és majdhogynem odavetettnek, kidolgozatlannak, nagyon vázlatosnak. De ez az első impresszió, a képek jobban megnézve magukkal ragadóak, magukba szippantóak: már ott vagyok a pusztán, a csordánál, a delelő juhnyájjal, vagy ballagok, tudva tagjaimban az egész napi fáradságot, megyek a mezőről érezve vállamon a kapát hazafelé… A színek kigyúlnak, lángolnak, a pigment mellett érzelmekkel telített foltok, felhők, föld, alakok. A magyar táj, magyar szívvel, magyar ecsettel, ahogyan csak az igazán – nem csak festők, hanem igazán – magyarok alkothatták. Tornyai, Koszta, Rudnai. Az „alföldi festőiskola”.
És ezért akarok velük szellemiekben vitába szállni, mert amit láttam, alkotásaik nem a „sömmi”, hanem a nagyon is valami, életünk, mindenünk, magyar tájunk, valónk, színeink. Sorsunk, reményünk, borúink… Talán Tornyai is az őt gúnyolóknak mondta, festi ő a „sömmit”. Pedig ő aztán nagyon jól tudhatta, amit fest, az minden, és nem sömmi. Legalábbis, számunkra nem az. Mert mi lehetne az az inkább a festő ecsetjére kívánkozó „valami”? Magas hegyek, tenger, görög oszlopok, árkádiai tájak antik jelenetekkel? No persze, ez is lehet szép, művészien visszaadott, nem tagadom, de a költőt is segítségül híva:
„Mit nekem te zordon Kárpátoknak
Fenyvesekkel vadregényes tája!
Tán csodállak, ámde nem szeretlek,
S képzetem hegyvölgyedet nem járja.
Lenn az Alföld tengersík vidékin
Ott vagyok honn, ott az én világom;
Börtönéből szabadúlt sas lelkem,
Ha a rónák végtelenjét látom.”
Én tehát, még egyszer, Petőfit is segítségül híva vitázok a „Fösteni a semmit” képcímmel, de vitába szállok a kiállítás Akik festették a „sömmit” címével is. Egyszerűen Tornyai János és alföldi festőbarátai címet adtam volna. Nem csak lelki, hanem marketing (amely, mint tudjuk, ma a pénz mellett egy másik isten) szempontból is, hiszen jó néhány embertől tudom, hogy azért nem megy el a kiállításra, mert minek ezt a „sömmit” nézni…
Amúgy a kiállítás múzeumi színvonal szerinti, megszokott volt. A múzeumi dolgozók odafigyelése, kalauzoló, de nem tolakodó kedvessége, a képek elrendezése, a kis állófogadás a megnyitó után. Én sajnálom, hogy csak a Vidorunk alatt van itt a kiállítás! És tiszta szívből mondom, irigylem Dr. Antal Péter ügyvéd urat, irigylem ezért a csodás gyűjteményért. Köszönöm, hogy ezt nem eldugta, hanem elénk tárta! Kérem, amennyiben még más műveket is „rejteget”, azokat is hozza el ide, nekünk, hogy mi is gyönyörködhessünk. Dicséretesen példamutató a kis katalógus ajánlója is: „Nagyapám Lusztig Sámuel emlékének és kisfiamnak, Antal-Fekete Sámuelnek ajánlom! – Dr. Antal Péter!” Ez az, a jelen a múltnak és a jövőnek egyszerre tiszteleg, így kell ezt. Gratulálok Antal úr!
Akinek van ideje, nézze meg az Antal-Lusztig Gyűjtemény gyöngyszemeit, a Tornyai, Koszta és Rudnay remekműveket!
Írta és fotók: Petrusák János